Egy pillanattal később megfordult, egy sötétlila kabát volt rajta, melynek tágas kapucnija elrejtette az arcát. Levette fejéről a selymesnek tűnő, lágy anyagot, és elővillant álomszép arca. Veva, mintha egy szobrot nézett volna, olyan tökéletes volt a nő szépsége. Szőke egyenes haja a derekáig érhetett, a zöld szemei, mint a smaragd, úgy csillogtak. Körüllengte ezt a nőt valamilyen sejtelmes titokzatosság, amely azonban nem ijesztette meg Vevát. Arca hibátlan volt és tiszta, egyenletes bőrén a napfény óvatosan meg-megcsillant. Mintha a fény is csak félve közelítette volna meg, mintha már nem is evilági nő lett volna. Átható tekintetével Vevát figyelte, egy pillanatra sem engedte el a tekintetét, mintha olvasni próbálna a fejében, mintha keresne benne valamit. Majd tekintete végül a fülbevaló páron megpihent, s mintha megnyugodott volna. Veva moccanni sem mert, annyira a hatása alá került az előtte álló nőnek, aki váratlanul elmosolyodott. Így volt tökéletes, csodálatos mosollyal az arcán. Veva megnyugodott, mert megérezte, hogy ez a nő szereti őt és többet tud róla, mint ő maga.
- Priena vagyok. – a hangja olyan volt, mintha egy szélcsengő csilingelt volna – Veva, érted jöttem, mielőbb el kell hagynunk ezt a házat. És édesapádat.
Mintha hipnotizálta volna Vevát, aki semmit sem bírt kinyögni, csak bólintott. Édesapjára nézett, a tekintetük átölelte egymást, közben Priena egy hasonló kabátot terített Veva vállára, a kapucnit felsegítette a fejére, mozdulatai annyira légiesek voltak, mintha nem is csinált volna semmit. Édesapja arcán egy könnycsepp gördül le.
- Találkozunk még? – kérdezte Veva elfúló hangon, szinte suttogva.
- Nem tudom, - sóhajtott mélyen az apja – de bármi is történjen, emlékezz arra, hogy szeretlek, és hogy mi egy család vagyunk. Nem adhatok semmit neked, amiről eszedbe juthatnék, csak az emlékeket, amiket együtt éltünk át.
Veva úgy érezte, hogy megfordul vele a világ. Hirtelen felgyorsultak az események, Priena megfogta a kezét, érintése nyomán elszállt Veva minden ellenállása, a hátsó ajtó felé siettek, ahol már egy gyönyörű, fényes szőrű, fekete ló várta őket. Az ajtóban Priena hátrafordult, William és az ő tekintete egybeforrt, majd egymáshoz léptek, és forrón megcsókolták egymást. William megsimította Priena tökéletes arcát, és a szemében feléledt az összetartozás lángja. Veva, mint egy kívülállóként figyelte az eseményeket, egyre nagyobb volt benne a zavar. William felsegítette a lovára, majd megfogta a kezét és egy szerető apai csókkal megérintette a bal tenyerében a kiforrott „t” betűt.
- Soha ne feledd, hogy ki vagy, Veva Crowley!
Azzal, mintha pusztán egy árny lett volna, eltűnt a szemük elől. Veva szemei megteltek könnyel, és kétségbeesetten Prienára nézett, aki tekintetét a ház felé fordította, s szemében lángcsóvák gyúltak. A következő pillanatban lángra gyúlt a ház. Vevának ez már túl sok volt, látta, ahogy leég a ház, ahol a gyerekkorát töltötte, ami az egyetlen biztos pont volt az életében, és most a lángok martalékává válik. Mégsem tudta levenni a szemét róla, nézte, ahogyan a lángok örömtáncot járnak a ház falain, ahogy magába húzza a házat az összes emlékkel és bútorával együtt. Veva szobája sistergett és füstölt, és megállapíthatatlan szag terjengett körülötte, a füst zöldes-sárgás színe a lángok között cikázott.
- Nem hagyhatunk nyomokat magunk mögött – mondta Priena kedvesen és együttérzőn – főleg az energiánk nyomát nem.
Azzal elindult, s Veva lova szó nélkül követte, most már együtt tartottak az ismeretlen felé. Priena számára ez olyan egyértelmű magyarázat volt, Veva azonban teljesen összezavarodott. Kába állapota még tartott, továbbra sem tudott kérdéseket feltenni, mintha egy láthatatlan ködgomolyag körülölelte volna, és nem akarta volna az igazság közelébe engedni.
- Veva, ezt nem én teszem veled. Te nem akarsz szembenézni az igazsággal, de eljön a pillanat, amikor nem bújhatsz már el előle – szelíden mosolygott rá Priena.
Veva távolról hallotta csak a hangját, de minden szavát értette. Priena vajon tényleg olvas a gondolataiban? Hol van most William, az édesapja? És hogy szeretheti ennyire Prienát, amikor soha nem is találkoztak? Vagy az apja hazudott, amikor azt mondta, hogy nem akar új családot? És mit akart azzal, hogy az Igazi édesanyja? És ő valójában mi elől menekül? Mi az, amivel nem képes szembenézni, hogy folyton visszalöki a tudata az érkező impulzusokat?
Priena ittléte sem volt természetes, de neki örült. Érezte magában, hogy benne bízik, annak ellenére, hogy most látta először. Egyre különösebb lett minden Veva körül, és nem tudta, hogy hogyan keveredett mindebbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése