Adj valamit, amit eddig nem adtál

Ez az írás azoknak szól főként, akik biztonsági játékot játszanak, és így élik az életüket, akik nehezen hagyják el a komfort zónájukat arra hivatkozva, hogy félnek a sérülésektől, mert eddig annyiszor kellett átélniük a fájdalmat. Ezt az írást azért írom éppen én, mert én is a komfortzónából jövök, ami egy jó nagy zsákutca. :) Nem vezet sehova!

Amikor a fájdalom magára zárja az embert, döntenie kell: enged ennek a fájdalomnak, vagy harcol ellene. Én már annyit küzdöttem az életemben, de azzal sehova sem lehet eljutni. Már annyit gondolkoztam az életemben, de ezek 80 %-a haszontalan gondolat, mert feltevéseken alapul, a mi lett volna ha… vagy lehet, hogy ő így gondolja… (de ezt nem tudjuk biztosan, mert nem adunk esélyt annak, hogy ez kiderüljön). Az illúzió egy olyan ködfátyollal borítja be az életünket, amelyen kilátunk, megcsodáljuk az életet, de nem megyünk ki a szabadba és nem éljük meg a helyzeteket, lehetőségeket! Ezeket a beragadt helyzeteket egy módon lehet feloldani, ha valami olyasmi teszünk, amit eddig nem! Valami egészen újat, valami őrültséget, amibe belebizsergünk. Valami huncutságot, valami vagányságot, amiben kifejezzük, hogy merünk élni, merünk más lenni!

Amikor utoljára zárt így magára egy fájdalom, hirtelen, mintha pofon vágott volna egy láthatatlan kéz, és ráismertem arra a játszmára, amit mindig ilyen helyzetben futtatok, felmentem magam a fájdalom oltárán. Nekem fáj, tehát bármit is tettem (főleg magam ellen) az most már nem számít, mert nekem jobban fáj. Az elmém láthatatlanul körbefont és berántott egy olyan térbe, ahol nincsen gyógyulás. A 4 fal között az ember nem tud gyógyulni, mert hermetikusan lezárja magát. Kint a szabadban, a természetben, az emberek és lehetőségek között lehet gyógyulni, így lehet változni és így lehet élni. Ami fáj, az nem én vagyok, az a személyiségem, mert elvár ezt-azt-amazt. De én nem fájok. Mert Egy vagyok, lüktetek, boldog vagyok és szeretek. Ha érzem, hogy fáj, tudom, hogy kikerültem a körforgásból, az áramlásból. Ha érzem, hogy félek, tudom, hogy az árnyékrészem ijesztget, próbál valamennyit visszafoglalni abból a területből, amit már a fény jár át.

Ez egy állandó körforgás bennünk, s aki meg akarja állítani az időt és a világot, lehetetlenre vállalkozik. Egyetlen állandóság van, a lelkünk. Minden más mozgásban van, s aki nem éli az életet, lemarad róla. Ez egy olyan nagy luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak. Ez az élet különleges élet, egyre erősebb az ébredés folyamata, most nagyon sok mindent elérhetünk, s a vállalt feladatainkban a legnagyobb fényt tapasztalhatjuk meg, ami valaha áthatotta az életünket. De ehhez fel kell áldozni a csigaházat, és fel kell áldozni a félelmeket. Amíg ezt nem tesszük meg, mi magunk leszünk önmagunk legnagyobb ellenségei! Ha azt hiszed, hogy az az ellenséged, aki megsebez, az egó elhitette veled, hogy áldozat vagy. Te magad teszed mindezt magaddal, csak az eszközöket cseréled, és ez még mindig az egó játéka. Az eszközöket is az egó cseréli. S te mit csinálsz közben? Félsz, fájsz, és szenvedsz. De az ÉLETBEN ennél sokkal csodálatosabb dolgok vannak! És nincs más dolgod, csak állítani a fókuszodon. Egyszerűnek tűnik?  Az is! Nehéznek tűnik? Az is! Minden attól függ, hogyan látod. J

Minden emberben ott lakozik a lelke, egy csodálatos, isteni megnyilvánulás, a legnagyobb fény, amibe valaha beletágulhatunk és a legszeretetteljesebb létezés, amire valaha vágyhatunk. Ugyanakkor ott lakozik mindenkiben az egó, a személyisége, aki játszmázik, aki gerjeszti a történéseket, aki állandóan zakatol, aki bizonytalan, s aki alacsony rezgésével hasonló érzelmeket vonz magához. Ez TÉNYLEG a mi döntésünk, hogy az isteni részünket, vagy a személyiségünket éljük. Ha az isteni részre váltunk, a világunk gyönyörű és szeretetteljes, ha az egó programjait futtatjuk, akkor pedig egy félelmetes világban élünk, ahol állandóan résen kell lennünk. Ha az isteni részünket éljük, akkor magas rezgésű energiákat és dolgokat vonzunk magunkhoz, ha visszasüppedünk az egó-létezésre, akkor pedig alacsony frekvencián éljük az életünket.

S mégis, az egót nem kiiktatni kell az életünkből, hanem uralni. Ha megéljük a totális teljességet, akkor nincs tovább dolgunk itt a Földön. Ha ennek a teljességnek a közelébe kerülünk, akkor ezt az utat megvilágíthatjuk mások számára is, mint ahogyan azt a valódi guruk is megteszik. Ha tudatosan törekszünk nap, mint nap efelé és nap, mint nap tudatosan döntünk, hogy mit élünk, hogy mit választunk, egyszer csak már nem kell majd döntenünk. Egyszer csak természetes lesz, hogy VAGYOK és ez így van jól. J Nekem a jóga nagyon sokat segített és segít ebben, sokat tanulok magamról jógázás közben, s ha az ember, mint életmódot sajátítja el, nem pedig egy mozgásformát, akkor láthatatlanul, szeretettel teremti meg bennünk a változást, amire vágyunk.

Bliss

Megszólal a csend

Andrea Bocelli hangja betölti a teret körülöttem, süt a nap és Dobogókő felé tartok, s ennek az angyali hangnak a rezgése hirtelen elér bennem egy olyan helyre, ahol még nem jártam.  Önkéntelenül megtelnek a szemeim könnyekkel és egyetlen mondat visszhangzik bennem: „Ne engedd el a kezem, ha messzire sodródom.” Valami nagyon elementáris szakad fel bennem, elnehezedik a mellkasom, félre kell állnom az úton, és csak tágulok bele a semmibe, és egy távoli múlt emlékei kezdenek derengeni lelki szemeim előtt. Érzem, hogy hátrálnék ki ebből a helyzetből, pedig fantasztikusan érzem magam ebben az isteni jelenlétben, de tudom, hogy képtelen lennék befogadni még az üzenetet. Érzem, hogy valami olyasmivel kerülök szembe, ami a régóta dédelgetett, gyermeki álmaimat fogja porrá zúzni. Látom magam, hogy egy sziklán összetörten heverek, ugyanaz a kép, amit megéltem a szívcsakra robbanásakor, ott fekszem összetörten, megalázva, elhagyatva, reménytelenül, de leginkább magamra hagyva. Kinyitom a szemem, hogy meneküljek a kép elől, de már bennem van, már nincs hova futni előle. Továbbhaladok, és próbálok úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna. Rémálomként gyötör ébren ez a kép, de érzem magamban az ellenállást, erővel fordítom más irányba a fejem, nem akarom, nem tudom látni. 

El lehet futni az emlékek elől, de minek? Úgyis megtalálnak. Nemrég jöttem haza Szlovéniából, ahol megéltem a leghatalmasabb mélységet magamban, ahova eddig eljutottam. Olyan mély csendet tapasztaltam meg, aminek a létezését nem is sejtettem. A csend magára zárt, s elmerültem benne. Árnyak jöttek-mentek  bennem, szomjaztam a levegőt, s kerestem magam, de nem találtam. Belevesztem a csendbe és a sötétségbe. Addig néztem a sötétbe, míg végre belé láttam. Míg végre mertem meglátni, s a sötétség visszanézett rám. Nem volt félelmetes, inkább megrendítő, meg akartam érinteni. S akkor megszólalt a csend: „Ne engedd el a kezem, ha messzire sodródom.” S én erre az egy mondatra kiüresedtem, feladtam a harcot. Bármit is jelentsen, nem harcolok tovább ellene. Elég volt a küzdelmekből, nem akarok többé az árral szemben úszni. Azt hiszem, a lelkem legmélyén pontosan tudtam, hogy mi történik velem, de az elmém képtelen volt felfogni mindezt akkor, abban a pillanatban. Csak engedtem magam, hagy utazzak a sötétségben, hagy tanítson, magamról, szerelemről, elvárásokról. 5 napon ebben az állapotban lebegtem, jelen voltam a csendben, a mélyben, s jelen voltam a nyaralásban, a pihenésben. Először tapasztaltam meg a párhuzamos valóságban való jelenlétet és az életben való jelenlétet. Csak figyeltem, hogy mi történik velem, nagyon új volt még ez a helyzet. 

Tegnap a végére ért bennem a felismerés. Álmok, váratlan találkozások nyomán megértettem azt, hogy nem kerülhetem el azt, ami elől folyamatosan kitérek. Régóta azon dolgozom, hogy lerakjam azt a párkapcsolati mintát, ami meggyötri a lelkemet. Most már tudom, hogy ezt a mintát csak a megtapasztalás útján tudom meggyógyítani. Világos az üzenet, ezt vállaltam. Mindig egy kicsit „rózsaszín” párkapcsolatra vágytam, és ebben továbbra is hiszek, csak azt nem tudtam, hogy ezt a varázslatot nekem kell megteremtenem. Ha úgy tetszik, a vöröst rózsaszínné kell változtatnom, s ebben a transzformációban fogok tudni feloldódni. Mikor ez a felismerés végig ért bennem, újra hallottam a mondatot, ami akkor is ott rezgett bennem, amikor megteremtettem az életutamat, tudtam, hogy messzire fogok sodródni Tőle, nem fogom felismerni Benne a Szerelmet. Az asztrológiában is benne van, az aszcendenssel szembeni deszcendens jelöli a Társat. A legtávolabbi pontot tőlünk. 

S most gyűjtöm az erőt, hogy azzal az érzékenységgel, amivel születtem, be tudjam fogadni Őt az életembe. Egyenlőre csak azt látom, hogy ez az egész történet milyen félelmetes számomra, s milyen nehezen adom meg magam ennek. S közben jobban akarom, mint bármit az eddigi életemben, a lelkem feloldást akar, haza akar térni Hozzá, s közben olyan nehéz elfogadni, hogy gyakran a lelkünk és a személyiségünk nincs összhangban, s Ő mindezt nem tudja. Ez nekem feladat, hogy megnyíljak az érkezésére és engedjem, hogy tanítson és átégesse rajtam életem legnehezebb vállalását. De már nem tudok tovább menekülni, elfáradtam ebben, s most minden bátorságomra szükségem van, hogy életem legnagyobb kalandjából boldogan és szeretettel térjek meg. :)

Bliss <3