Boleyn Anna

Az opera számomra mindig különleges élményt tartogat. Nemrég Boleyn Annát néztem/hallgattam meg, ami lebilincselő volt, szinte a székhez tűzdelt, pedig elég kényelmetlen volt. A helyválasztás nem volt a legtökéletesebb, de ha valami igazán a szívcsakrához énekel, ezek olyan apró kis szösszenetek, amik nem befolyásolják az élményt.

Boleyn Anna nem feltétlenül egy pozitív figura a történelemben, de az énekesnő színészi alakítása zsugorítani kezdte a köztünk tátongó űrt. Felemelő énekével körbefont, s húzott magába, hogy éljem meg ezt a karaktert az örömével, szerelmével, szenvedésével és bátorságával együtt. Miközben ebben a különös összeolvadásban lüktettem, ráeszméltem a párhuzamokra köztem és Boleyn Anna között. Megvilágított olyan részeket az életemben, amelyek felett eddig elsiklott a figyelmem és nem tudatosítottam azokat. Hirtelen életem eseményei egy láncon futottak, amelyet én fűztem a döntéseimmel és azok következményeivel. Hirtelen annyira tisztán láttam, hogy hol követtem el hibákat, és ezek a hibák mind ugyanarra az egy dologra mutattak rá, ugyanaz ismételtem újra és újra: hogy megfelelésből hoztam döntéseket. Ezekben a múltbéli eseményekben egy volt közös, hogy nem a szívem szerint cselekedtem, hanem engedtem, hogy az elvárások a közelembe férkőzzenek, mázas álarcukkal elrejtsék az igaz valójukat, hízelgő szavukkal eltereljék a figyelmemet Magamról.

Boleyn Anna megmutatta, hogy nem a saját életemet éltem, nem az érzéseimet követtem, hanem mások bábjaként igyekeztem „jól” cselekedni. Mindig szeretettel álltam minden helyzethez és minden emberhez, ez volt a legtöbb, amit egy helyzetből ki tudtam hozni. De én, a ragyogó lélekláng sehol nem voltam. Magányosan ültem a testem egy sötét pontján, mert nem számítottam. Sem magamnak, sem másnak. Ott ültem és egyre magányosabbnak éreztem magam, egyre inkább elhagyatottnak, miközben az elvárás már az én arcomat díszítette hamis mosollyal, gyér álarccal.

Az én szerencsém, ami Boleyn Annának nem volt, hogy akkor és ott voltak szívkapcsolataim. Voltak, akik szívből szerettek, bármilyen is voltam és szeretnek ma is, hogy végre önmagamra találtam. És míg Boleyn Annát kivégezték vélt vagy valós „hibáiért”, én időben eszméltem, s fordítottam az életemen. Ha nem tettem volna meg, én is halálra ítéltem volna magam, és bár tovább dobogott volna a szívem, tovább éltem volna az életem, a lélek nélküli élet olyan, mintha elmúlnánk szépen, csendben. Akkor nehéz volt ezt a harcot megvívni, a sok támadásban stabilan állni, de egy csodálatos kegyelemi pillanatban döntöttem: élni akarok. Szívem szerint, őszintén, hazugságok nélkül. Ehhez porrá kellett zúznom magam, összetörni az álarcokat, és főnixként újra a magasba szárnyalni. Nem változtam meg gyökeresen, nem lettem más ember, csak új.

De ezt eddig még így sosem gondoltam végig, intenzív az életem, sok mindent csinálok, lendületesen élem az életem, mert szeretnék minden pillanatot kiélvezni benne. És figyelek mindenre, ami hatással van rám, hogy megtaláljam benne az ajándékokat. Az opera világa számomra egy varázsvilág, a zene és az ének szárnyukon röpítenek, a művészek pedig átégetik rajtam a saját gondolataimat, hogy érzelmekkel töltődjenek meg. Mindez egy fennkölt, magasztos atmoszférában, amely megtámogat minden rám rezonáló érzést.

Tökéletes összhangban voltam aznap este a darabbal, csukott szemmel hallgattam már a végét, nem olvastam a feliratot, így nem értettem a szöveget, mégis pontosan tudtam, hogy mi történik, mert arra figyeltem, hogy bennem mi zajlik, és csak engedtem, hogy vezessen az ének, s a záró jelenetben, amikor Anna felemelt fejjel vonult a kivégzésére és megkönnyebbülten lélegeztem fel, hogy én jól választottam. Mert az életet választottam és a fényt. És ez a legjobb választás, a legörömtelibb.

Ha valami véget ér, valami új indul útjára

Pénteken egy mozgalmas délelőtt után az egyik barátnőmmel hazafelé tartottunk, de nem tudtunk leállni a házuk előtt, mert egy macska feküdt az út közepén. A barátnőm dudált egyet, hátha csak elaludt, bár bennem már akkor megmozdult egy érzés. A macska nem mozdult. Kiszálltam az autóból, odamentem hozzá. Közelebb hajoltam a macskához, de nem láttam rajta semmilyen külsérelmi nyomot. Aztán megláttam, hogy a mellkasa emelkedik és süllyed. Hozzáértem, és keservesen nyávogni kezdett. Szívszorító dallam volt, egy olyan dallam, amivel már egyszer találkoztam, amely egyszer már visszhangzott a lelkemben.

Éreztem, hogy itt a vég számára és tudtam, hogy nem véletlen, hogy ott vagyok. Megfogtam a kis testét, és bevittem abba az udvarba, ahova tartozott, de senki nem volt otthon. Ösztönösen a napfényre tettem, hogy minél több érje őt. Összedörzsöltem a tenyerem, hogy a gyógyító energia útjára induljon, és a testére helyeztem a kezeimet. Éreztem, ahogy szívja magába az erőt, ami ahhoz kell neki, hogy átkeljen. A nyávogása egyre halkabb lett, és a kis mancsát a kezemre tette. Hálás volt nekem. Gyönyörű és meghitt pillanat volt. Én csak térdeltem felette és imádkoztam, tudtam, hogy már nem segíthetek neki, végig ez volt a fejemben, miközben valójában átsegítettem őt egy nehéz pillanaton. Elvettem a fájdalmat a testéből és tudtam, hogy nagyon hálás ezért.

Azokban a pillanatokban békés meghittséget éltem meg. Ahogy kapcsolódtam vele, tudtam, hogy rendben van és rendben is lesz. Nem volt benne sem harag, sem bánat, egyszerűen elvégezte a feladatát, és továbbhaladt egy magasabb erő felé. Lebilincselő bölcsesség és tudatosság áradt belőle, ahogyan a kezem rajta pihent, átáramolt rajtam megannyi információ, mielőtt átkelt volna, még átadott magából egy eszenciális bölcsességet. Nem is átadott, megosztott. Ez a helyes szó. És én is megosztottam vele azt, ami az én eszenciám: a szeretet. Csodálatos és felemelő volt az elmúlása, soha nem tapasztaltam még hasonlót sem.

Órákkal később az egóm erőre kapott és elkezdett a tudatomba régmúltból emlékeket fecskendezni. Éreztem, hogy rám akarja teríteni a szenvedés és a fájdalom nehéz köntösét, de nem akartam felvenni. Felül akartam írni ezt a programot, hogy a halál szenvedés és fájdalom. Az én személyiségem ragaszkodó és nehezen megváló, és éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor újrakódolhatom magam a lelkem vágya szerint. Végig Izzy videójára gondoltam, ami a Youtubon bejárta a világot. Nemcsak élni lehet örömmel, hanem a halált is lehet ünnepelni és nem azt, hogy már nincs köztünk, hanem azt, hogy valaha itt volt! És akkor belém nyilalt, hogy Bastet tanításán égtem át, egy régi sebet gyógyított bennem meg, aminek a fájdalmához olyan erősen ragaszkodtam. Az öröm, a zene és az élvezetek Istennője megmutatta, hogy ez Nekem fájdalom, magamat sajnálom, mert aki átlépett, annak folytatódik a kaland, csak máshol, másképp. Megkönnyebbültem és megszabadultam az évek óta cipelt terhek alól, kivontam belőlük a fájdalmat és már csak egy békés arc szeretetteljes mosolya az, ami megmutatja magát azokból az időkből.

Áldás érte.

Izzy: Over the rainbow 

http://www.youtube.com/profile?user=mountainapplecompany&src_vid=V1bFr2SWP1I&feature=iv&annotation_id=annotation_578920#p/u/0/V1bFr2SWP1I

Avalon Hív - A misztériumutazás, A harmadik Kapu (részlet)

Iléne érezte, hogy Sitoch szavai, mint egy tűhegyes nyíl fúródnak szívébe, pont a közepébe. S mintha valamilyen kék fény áradt volna ki belőle, s kezdett áramolni szívébe, majd onnan kifelé. Ez a gyógyító fény elindult a torka felé, hogy átragyogja a méreggömböt, amit ott talál. Keresztüljárta minden kis zugát, s finom érintésével simogatta, s oldotta fel, mi már meg volt kövesedve. Balzsamként fonta körbe ezt a gombócot a torkában, hogy ne sértse fel a belülről az a sok tűhegyes, éles gondolat, amik mindenképpen utat akartak már maguknak. Iléne egy dolgot még mindig nem értett. Ha nem volt őszinte Merlinnel, akkor most hogyan kerülhetett ide?

-  Nem Merlinnel nem voltál őszinte, hanem magaddal. – mondta Sitoch – Merlin tanítása az Egységélmény volt, azt pedig megélted. Nem tudom, hogy voltál képes rá, engem ne kérdezz, minden átmenet, minden beavatás nélkül, egyszer csak megtörtént. Mondhatnám, hogy Merlin is meglepődött, de persze őt tudta előre, hogy így lesz. Van, akinek az elméjének ehhez varázslásra, hókusz-pókuszra van szüksége, neked nem volt, elég volt az ősi erő. Ez tényleg ritka. Igaza volt Merlinnek, tényleg különleges vagy. Ja, persze, tudom, tudom, nem vagy az. – Sitoch újra hangosan nevetett. Nagyon szórakoztatta Iléne kisebbrendűsége. Kár, hogy a lány nem látja, hogy ez mennyire akadályozza őt abban, hogy kiteljesedjen. De gyorsan tanul, hátha hátrahagyja ezt, hogy állandóan lefojtja saját magát.

Egy tóhoz érkeztek, Sitoch a tóra mutatott. Fodrozódni kezdett a vize, mintha vihar dúlt volna benne. Vad hullámok csaptak egymásnak, a partján álló fák leveleit tépázták. Csak a tó körül olyan vihar keveredett, amely pusztító erővel rontott a víz felszínének, hatalmas hullámokat gerjesztett, a fák mélyen hajoltak a tó fölé. Aztán lassan csendesedni kezdett a háborgó szél, lágyan dédelgetni kezdte a fákat, mint gyermekeit, s elsimította a tó felszínét. Most olyan volt, mint egy tükör.

Iléne meglátott benne egy nőt, aki álomszép volt, s akinek csodálatos képességei voltak. Azonnal érezte az emberek fájdalmát, és egyetlen szerető érintéssel meg tudta őket gyógyítani. Mintha egy filmet nézett volna, olyan érzés volt látnia ezt a jelenetet. Egy nőkből álló csoport behálózta őt, saját katonájává tette. Tiszta látását elhomályosították, és rávették, hogy saját, önző tanaikat szolgálja. A lány azt hitte, hogy továbbra is a fény harcosa, hogy ragyogó képességeit nem elpazarolja, hanem kiteljesíti. Hízelegtek neki, dicsérték képességeit, különlegesnek tartották őt, s ő elhitte minden szavukat. Az önérzete napról napra csak nőtt, úgy érezte, hogy kiválasztott, hogy ő maga a megtestesült jóság. Kialakult benne egy felsőbbrendűség, s lenézte a tisztátalanokat. Megvetette a bűnösöket és szubjektíven ítélkezett felettük. Ennek a csoportnak a vezetője egy gonosz és kegyetlen nő volt, aki szörnyű kínokat mért a neki ellenszegülőkre, és a lány saját egóján keresztül, őt kezdte szolgálni. A lány lassan látni kezdte, hogy az út, amelyen halad nem lehet a fényé, hiszen senki nem érdemelhet ilyen kegyetlen büntetést, még akkor sem, ha a szíve sötétségben él. A lány, ahogy kezdett tisztán látni, érezte, hogy ő az, aki, a rossz helyen van. Érezte, hogy behálózták, és a szeretet nevében borzasztó dolgokra vették rá. Ébredése, mint a felkelő napé olyan volt, ragyogása kezdett visszatérni, s tudta újból kívülről szemlélni az életét. Erőt gyűjtött. Azonban vezetőjük kegyetlensége megrémítette. Ismerte mérhetetlen bosszúvágyát, s tudta, hogy mi vár rá, ha ellenszegül. Rettegés és félelem járta át szívét, mintha egy fagyos kéz markába szorította volna azt. Nem mert neki ellenszegülni, félt a büntetéstől, félt a kegyetlenségtől. Ahogy teltek a napok, egyre világosabban látta a csoport sötét tevékenységét és saját önhittségének csapdájában vergődött, akár egy szárnya szegett madár. Azonban már megváltozott, s ezt a többiek megérezték. Látták rajta, hogy lelke elzárkózott, többé már nem tud együtt dobbanni velük a szíve. Így, amitől a legjobban félt, hát elkövetkezett. A vezető kegyetlensége utolérte, s a legkülönbözőbb kínokat mérte rá, mérgének megannyi szikráját szórta szét, s fecskendezte átkait a lány lelkébe. Nem engedte, hogy a lány csodálatos szívéből az élet kihunyjon. S most, ott feküdt a lány koszosan, piszkosan, vérben ázva, fázva, elgyötörten egy hideg kőszobában. Elveszítette méltóságát, nem tudta többé szeretni magát, lelkét mardosta a bűntudat, amiért ebben a kegyetlenségben ő is részt vállalt valaha, ártatlan lelkeket tépázva meg.

Ilénének összeszorult a szíve, ahogyan ezt a lányt nézte. S lassan egy ismerős érzés kerítette hatalmába, mintha talán ez vele történt volna meg. Ez a fojtogató érzés átjárta a torkában a gombócot, s a felismerés csírái a lelke mélyén életre keltek, ez ő! Ez a lány, ez ő! Homályosodott a tó tükre, majd egészen eltűnt a kép. Újra csak egy békés tó volt, mely csendesen ült a föld nekiszánt méhében.

Iléne könnyein keresztül Sitoch-ot nézte, kérdőn nézett rá, bár érezte már magában a választ.

Kegyelmi Pillanat - A Papnő (részlet)

Egy pillanattal később megfordult, egy sötétlila kabát volt rajta, melynek tágas kapucnija elrejtette az arcát. Levette fejéről a selymesnek tűnő, lágy anyagot, és elővillant álomszép arca. Veva, mintha egy szobrot nézett volna, olyan tökéletes volt a nő szépsége. Szőke egyenes haja a derekáig érhetett, a zöld szemei, mint a smaragd, úgy csillogtak. Körüllengte ezt a nőt valamilyen sejtelmes titokzatosság, amely azonban nem ijesztette meg Vevát. Arca hibátlan volt és tiszta, egyenletes bőrén a napfény óvatosan meg-megcsillant. Mintha a fény is csak félve közelítette volna meg, mintha már nem is evilági nő lett volna. Átható tekintetével Vevát figyelte, egy pillanatra sem engedte el a tekintetét, mintha olvasni próbálna a fejében, mintha keresne benne valamit. Majd tekintete végül a fülbevaló páron megpihent, s mintha megnyugodott volna. Veva moccanni sem mert, annyira a hatása alá került az előtte álló nőnek, aki váratlanul elmosolyodott. Így volt tökéletes, csodálatos mosollyal az arcán. Veva megnyugodott, mert megérezte, hogy ez a nő szereti őt és többet tud róla, mint ő maga.

- Priena vagyok. – a hangja olyan volt, mintha egy szélcsengő csilingelt volna – Veva, érted jöttem, mielőbb el kell hagynunk ezt a házat. És édesapádat.

Mintha hipnotizálta volna Vevát, aki semmit sem bírt kinyögni, csak bólintott. Édesapjára nézett, a tekintetük átölelte egymást, közben Priena egy hasonló kabátot terített Veva vállára, a kapucnit felsegítette a fejére, mozdulatai annyira légiesek voltak, mintha nem is csinált volna semmit. Édesapja arcán egy könnycsepp gördül le.

-  Találkozunk még? – kérdezte Veva elfúló hangon, szinte suttogva.

- Nem tudom, - sóhajtott mélyen az apja – de bármi is történjen, emlékezz arra, hogy szeretlek, és hogy mi egy család vagyunk. Nem adhatok semmit neked, amiről eszedbe juthatnék, csak az emlékeket, amiket együtt éltünk át.

Veva úgy érezte, hogy megfordul vele a világ. Hirtelen felgyorsultak az események, Priena megfogta a kezét, érintése nyomán elszállt Veva minden ellenállása, a hátsó ajtó felé siettek, ahol már egy gyönyörű, fényes szőrű, fekete ló várta őket. Az ajtóban Priena hátrafordult, William és az ő tekintete egybeforrt, majd egymáshoz léptek, és forrón megcsókolták egymást. William megsimította Priena tökéletes arcát, és a szemében feléledt az összetartozás lángja. Veva, mint egy kívülállóként figyelte az eseményeket, egyre nagyobb volt benne a zavar. William felsegítette a lovára, majd megfogta a kezét és egy szerető apai csókkal megérintette a bal tenyerében a kiforrott „t” betűt. 

-          Soha ne feledd, hogy ki vagy, Veva Crowley!

Azzal, mintha pusztán egy árny lett volna, eltűnt a szemük elől. Veva szemei megteltek könnyel, és kétségbeesetten Prienára nézett, aki tekintetét a ház felé fordította, s szemében lángcsóvák gyúltak. A következő pillanatban lángra gyúlt a ház. Vevának ez már túl sok volt, látta, ahogy leég a ház, ahol a gyerekkorát töltötte, ami az egyetlen biztos pont volt az életében, és most a lángok martalékává válik. Mégsem tudta levenni a szemét róla, nézte, ahogyan a lángok örömtáncot járnak a ház falain, ahogy magába húzza a házat az összes emlékkel és bútorával együtt. Veva szobája sistergett és füstölt, és megállapíthatatlan szag terjengett körülötte, a füst zöldes-sárgás színe a lángok között cikázott.

- Nem hagyhatunk nyomokat magunk mögött – mondta Priena kedvesen és együttérzőn – főleg az energiánk nyomát nem.

Azzal elindult, s Veva lova szó nélkül követte, most már együtt tartottak az ismeretlen felé. Priena számára ez olyan egyértelmű magyarázat volt, Veva azonban teljesen összezavarodott. Kába állapota még tartott, továbbra sem tudott kérdéseket feltenni, mintha egy láthatatlan ködgomolyag körülölelte volna, és nem akarta volna az igazság közelébe engedni.

- Veva, ezt nem én teszem veled. Te nem akarsz szembenézni az igazsággal, de eljön a pillanat, amikor nem bújhatsz már el előle – szelíden mosolygott rá Priena.

Veva távolról hallotta csak a hangját, de minden szavát értette. Priena vajon tényleg olvas a gondolataiban? Hol van most William, az édesapja? És hogy szeretheti ennyire Prienát, amikor soha nem is találkoztak? Vagy az apja hazudott, amikor azt mondta, hogy nem akar új családot? És mit akart azzal, hogy az Igazi édesanyja? És ő valójában mi elől menekül? Mi az, amivel nem képes szembenézni, hogy folyton visszalöki a tudata az érkező impulzusokat?

Priena ittléte sem volt természetes, de neki örült. Érezte magában, hogy benne bízik, annak ellenére, hogy most látta először. Egyre különösebb lett minden Veva körül, és nem tudta, hogy hogyan keveredett mindebbe.

Kegyelmi Pillanat - Az Indiánnő (részlet)

Az Égi térkép átrendeződött. Az üzenet láthatóvá vált a beavatottak számára. Az indián varázsló lehunyta a szemét, s egy könnycsepp gördült végig az arcán. Elérkezett az idő. A tiponi – a fontos gyermek – ma születik meg. Itt az erdőben, a hegyek oltalmában, a Föld ölén. Minden segítség nélkül. Az asszony már elindult, hogy kapcsolatba lépjen a szellemvilággal, és a világra hozza a tiponit. A varázsló még egy pillantást vetett az égre, majd ő is az erdő felé indult. A hold fénye világította az útját, s ő követte a csillagok által jelölt ösvényt.

Az asszony tüzet gyújtott, s kövekből egy kört rakott maga köré. Mindent úgy készített elő, ahogy az őseitől tanulta. A tűz pattogása megnyugtatta, lélegzete lassulni kezdett. Megnyitotta a szívét a sorsának. A gyógyító kör közepén tekintetét elnyelték a lángok. A tűz tánca megmutatta neki a sorsát, amelyet követnie kellett. Látta, hogy egy férfi érkezik, s a gyermekéért jön. Ez a férfi segít majd a tiponinak, hogy beteljesíthesse a sorsát, ő fogja nevelni, tanítani és az ősök tudását átadni neki.  Kiwidinok maga sem ismerte a szüleit, neve azt jelenti: szellő hozta. Maga is egy varázsló mellett nevelkedett, aki felkészítette a feladatára, hogy megszülje és elveszítse a Tiponit. Sorsa még soha nem nehezedett ilyen súllyal a mellkasára, még soha nem fojtogatta ennyire a kötelessége. Alázatra és szolgálatra nevelték. Megérintette hasát, hogy megérezze a gyermekét, ő is a hasfalához nyomta piciny kezét, s ebben a szeretetben és kötelékben fürdőztek egy rövid pillanatig. Olyan törékenynek hitte gyermekét, s a lángokban kereste a választ, hogy sikerrel jár-e majd útján. De a tűz csak az ő sorsát mutatta meg, a gyermekét nem.

-          A tiponi ő maga választotta a sorsát. Tudja, hogy el kell hagynotok egymást. – Aadesh a varázsló az asszonyt nézte, érezte, amint gyermekét félti az előtte álló élettől. Gyönyörű nő volt, sugárzott belőle az indián asszonyok végtelen ereje. Szemében visszatükröződött a természet, s benne lüktetett az élet, ahogyan ő lüktetett a környezetében. Ez kétség kívül tényleg egy különleges gyermek lesz – gondolta a varázsló.

Az asszony felnézett, s meglátta Aadesht, kinek neve azt jelenti: üzenet. Egy rajtuk kívül álló erő irányította az eseményeket, ők szolgálták a sorsukat. A legenda már jóval azelőtt magában hordozta az élet szikráját, mielőtt Kiwidinok megszületett volna. Nem volt más választása, a sorsát kellett követnie. Aki kiválasztott, annak az élete nehezebb, mert nem választhatja meg szabadon a sorsát. S egészen eddig Kiwidinok együtt utazott az őt irányító erővel, amely most a gyermekét akarta. Küzdött az anyai érzések és a magasabb szférák útmutatásával. Azt kívánta, hogy bárcsak egy hétköznapi család lennének, s láthatná úgy felnőni a gyermekét, mint más anyák.

A varázsló érezte az asszony lelkében dúló vihart, s a gyógyító kör köré a szelet hívta segítségül. Maga is beállt a körbe, s az asszony kapcsolódott a széllel, amely átvette a fájdalmát. Egyre erősebb szél fodrozódott köztük, égtelen mennydörgés kísérte az asszony első hörgését, amely a gyermek érkezését adta hírül. Az égboltot villámok vad kergetőzése szelte ketté, s az eddig oly nyugodt, békés este felkorbácsolta a természet erőit, s táncba hívta őket. A gyógyító kör és a szeretet tere védte a születés és az élet misztériumát, körülöttük a szél már tölcsérbe rendeződött, s pusztító örvénnyé fejlődött. S amint felsírt a lánygyermek, az erő elszabadult, s fákat csavart ki a tövükből, sziklákat dobott le a hegyről, Kiwidinok fájdalma, hogy elveszíti gyermekét egyre erősebb lett. De hite erős maradt, s bár fájdalmas volt az elválás, tudta, hogy végül gyermekével mehet, ha nem is úgy, ahogyan ő szeretett volna. Ismerte a sorsát, nehéz út a tiszta tudás és erő őrzőjének lenni.

Szárnypróbálgatók - Anyai Szív

Anyai szív

Ringass még el, ringass tovább

Ölelő karod fonjon még át.

Legyen a szereteted mindig velem

Érezzem azt, amit csak te adhatsz nekem.

Életet magadból adtál, te akartad, hogy legyek

Ezért most neked mondok köszönetet.

Bárhova is sodort az élet, bármi történt velem

Tudtam, hogy te ott vagy mögöttem.

Szemed lágyan simogat, ha ér

Hozzád szaladok vigaszért.

Te vagy a szeretet, te vagy nekem az élet

Ha te mosolyogsz, én nem félek.

Erős vagy, békés, megnyugvó

Lelked egy sok titkot rejtő mesés tó.

Ha szemedbe nézek, s elmerengek felette

Megtalálom az otthonom benne.

Ha foghatom a kezed, s arcom öledbe hajtom

Te vagy ki száműzi minden bajom.

Te vagy, kinek lágy erejétől, bátorságától

Elretten, aki azért jön, hogy bántson.

Az anyai szeretet az, ami minden nap

Mosolyt rajzol az arcomra.

Ha ezt érzem, én is bátor vagyok,

Köszönöm azt a sok mindent, amit tőled kapok.

Csak egy anya szerethet így, ahogy te tudsz

Bennem minden kis zeg-zugba bejutsz.

Nincs egyetlen olyan porcikám

Ami nem áldozna előtted, a szeretet oltárán.

Gyermekkorom aranyra festetted,

Száz csodával ezer színűre díszítetted.

S én csak állok most, állok csendben

Hálával telik meg lelkem.

Ahogy szíved dobban, úgy lüktet bennem az ér

Szeretlek, s meghajolok a létezésedért.

Egy tündérvilág édes gyermekkora

Szeretettel rajzoltad az álmokat oda.

Köszönöm, hogy vagy, s megtanítottad

Hogyan szerethetek én is másokat.

Áldás nekem a te életed

Köszönöm, hogy benne élhetek.