Mi mindannyian a
Föld gyermekei vagyunk, akik azért születtünk ide, hogy tapasztaljunk és
éljünk. Úgy csináljuk ahogy tudjuk, senki nem csinálja jobban, vagy rosszabbul
nálunk, csak máshogyan. Valójában nem az az önzőség, hogy saját magammal foglalkozom
és magamért teszek meg bármit is, - ez tévesen szerepel így a köztudatban (mint
sok minden más is!), pusztán azért, hogy bűntudatot keltsen bennünk ez a
törődés; mert vannak olyan erők, amelyeknek a fennmaradásához, továbbéléséhez
az kell, hogy senki ne figyeljen magára és ne ébredjen rá saját erejére – hanem
az az igazi önzőség, ha azt hiszem, hogy mindenki másnak is úgy kell élnie,
gondolkodnia, cselekednie, ahogy én teszem.
Tegnap hallottam a rádióban egy verset, és egy sora mélyen megérintett, próbálom pontosan idézni: „ne haragudj azért, hogy más nem Te vagy”. Ez elindított bennem egy áramlást, és ráébresztett arra, hogy bár szeretem és élem azt, hogy csodálatos az, hogy ennyire különbözőek vagyunk, hiszen ettől színes a világ, de rátaláltam korlátokra ebben a hitben. Tehát csak bizonyos mértékig, bizonyos határokon belül tudom elfogadni a különbözőségeket. Hirtelen, mint amikor átszakad egy gát, sok korábbi konfliktust idéztem fel, amelyeknek mind ez volt a mozgatórugója, hogy képtelen voltam elfogadni, hogy a másik nagyon más nézetek és hitrendszer szerint éli az életét. Természetesen ugyanezt a hozzáállást kaptam viszonzásul, és a konfliktusok sorra arról szóltak, hogy meggyőzzem a másikat arról, hogy miért nem jó az, ahogyan ő gondolkodik.
Az elmúlt hónapok
alatt átéltem, amint karmikus sebek szakadnak fel bennem, és lehetőséget kaptam
arra, hogy meggyógyítsam azokat. Ennek a része volt az is, hogy elfogadjam azt,
ha valaki az elméje irányítása alatt akarja leélni az életét, és vakon követ egy
olyan rendszert, ami megköti és fogva tartja. Azáltal, hogy ez az elfogadás
átégett bennem, és tiszteletben tudom tartani a döntését, felszabadult bennem
egy erős kontroll energia. Ráláttam arra, hogy egy részem milyen erőteljesen
akarta irányítani az engem körülvevő energiákat, kapcsolatokat, mert féltve
őriztem azt, akivé váltam. De ez ugyanannyira nem szabadság, mint amikor egy „külső”
erő megköt.
Rájöttem, hogy
sokat címkézek napon át, ez jó, ez rossz, ez pozitív, ez negatív. Pedig
valójában minden semleges, az érzelmi töltéseket már én rakom hozzá. Hiszen,
ami nekem jó, az lehet, hogy másnak rossz. Mindenkinek megvannak az egyéni
megélései, tapasztalásai, amelyek ott nyugszanak a lelkében, s egy megtapasztalást
százféleképpen élhetünk át. Ezért van az, hogy ugyanaz az ember tíz másikból
teljesen más érzelmeket vált ki, aszerint, hogy lényével éppen milyen „gombot”
nyom be az illetőnél. Vannak örömteli és fájó találkozások, és a gyógyulás
lehetősége ott rejlik mindegyik találkozás mélyén.
Hiszek abban, hogy
azért vagyunk ennyire különbözőek, mert az Egy/Isten/A teremtő erő egyetlen
érzelem százezer színét és mélységét akarta megtapasztalni, ezért százezer úton
indított el bennünket, hogy azt az élményt, amit csak mi tudunk megélni, „hazavigyük”
Neki. Minden embert ez az erő hajt, hogy azzal az érzelmi csomaggal térjen
haza, amit vállalt és ezért minden ember útja egy különleges küldetés. Egy
alacsonyabb rezgésű életút is egy nehéz vállalás, egy kegyetlen zsarnok élete
magában hordozza a lélek fájdalmát, a tisztán látás csodájában ott rejlik a
sebezhetőség, az érzékenység a fátyol mögötti világra látni enged olykor
rémisztő dolgokat is, tehát egyik sem könnyebb a másiknál, csak MÁS, nagyon
más. És minél többször meglátjuk a fényt egy nehéz helyzetben, minél többször
meglátjuk az istenit valakiben, aki már régen eltávolodott a Forrástól, mi
annál közelebb kerülünk a saját vállalásunkhoz és ahhoz, hogy békében
hazatérjünk.