Abban
a szerencsében részesültem, hogy december 13-án részt vehettem a Bolyki Soul
& Gospel kórus előadásán. Szeretem a gospel zenét, de őket még nem hallottam,
így izgatottam vártam ezt az estét. Titkon volt bennem egy olyan vágy, hogy ez
a koncert segít majd abban, hogy ráhangolódjak a karácsony misztériumára.
Ültem
a teremben és vártam, hogy kezdődjön a koncert. Közben össze-vissza csapongtak
a gondolataim. Aztán elaludtak a fények, és felcsendült az egyik legszebb hang,
amit életemben hallottam. Lendületesen szaladt a kórus a színpadra és én már
nem a teremben ültem, hanem egy másik világ gyümölcsöskertjében feküdtem a puha
fűben, virágillat lengett körbe, és az arcomat sütötte a nap. Csak hallgattam
távolból egy Angyal énekét, és éreztem, ahogyan körbetáncolja a lelkemet.
Aztán
megéreztem ebben a térben más lelkeket is, mindannyiunkban szólt a dal. Egyre
erősebben hallottam saját lelkem dalát is, és másokét is. Nem zavart össze a
sokféle dallam, ritmus, csodálatos volt, ott zengett a térben és ezt a kórus
hívta elő belőlünk, a hallgatókból szeretetükkel.
Az
egyik legerőteljesebb hatást belőlem a Homokba írva című dal váltotta ki, amely
a megbocsátásról szól. Az év utolsó hónapjában, készülve a karácsonyra, nagyon
is aktuális, hogy a szívünket felszabadítsuk a nehéz rezgések alól, hogy
könnyedén és vidáman tudjuk megélni az egyik legszentebb ünnepet. Amíg
hallgattam ezt a gyönyörű dalt, figyeltem, ahogyan elő-elő bukkannak a
lelkemből azok a történetek, amelyeket cipelek magammal, és amelyeknek a
fájdalmához tudattalanul ragaszkodom. Volt olyan régi érzés, ami újra és újra
visszatért, de azt éreztem, hogy ez az angyali hang szeretetteljes rezgése gyógyítani
kezdte bennem ezeket az érzelmeket. Olyan mélységig jutottak a lelkemben a
megbocsátást felszabadító érzelmek, hogy a könnyeimmel küszködtem egy rövid
ideig, de aztán tehetetlenül engedtem, hogy az el nem sírt könnyek utat
törjenek maguknak. Leperegtek az arcomon és tova lettek a neheztelő emlékekkel
együtt. Ahogyan elpárologtak a könnyeim, úgy párologtak el a nehezteléseim, s a
megbocsátás tiszta energiájában ringatóztam tovább, és úsztam az áramlással,
amelyben a kórus kísért.
A
másik nagyon impulzív dal a Via Dolorosa című ének volt, amit most hallottam
életemben először, de akkora élményt nyújtott, hogy még most is beleborzongok. Ahogy
hallgattam a dalt, láttam magam előtt, ahogyan Jézus viszi a keresztjét,
éreztem, hogy ott állok a tömegben és imádkozom azért, hogy békét leljen a
küldetésében. Láttam az utcát, az embereket, éreztem a szívekben a fájdalmat,
de éreztem a Fényt is, a megváltás fényét. Olyan jó volt újraélni a Krisztusi
szeretetet, és a szívem megtelt hálával. Sok mindenért tudok hálát mondani, de most az a legerősebb bennem, hogy megköszönjem ezt az élményt,
számomra ez a koncert egy belső spirituális élmény volt, amely egy fényösvényen
át vezetett, az egyik végén a szívem volt kitárva, a másik végén pedig a többi
ember. Nem emeltem falakat, hogy védjem magam, nem választódtam el tudatosan a
többiektől, kinyílt bennem a tér és megéltem az Egységet, idegenekkel, és
szeretni tudtam őket azért, mert VANNAK. Azóta is élem ezt a nyitott létezést.
Úgy
érzem, hogy a szívem egy valódi gyógyítást kapott ezen az estén, azért kellett,
hogy ott legyek, hogy megéljem ezeket az érzéseket és leromboljam a falakat,
amelyek elválasztanak másoktól. Sok-sok falat romboltam már le eddigi
életemben, volt, amit egy darabon aztán visszaépítettem, de most leomoltak azok
a határok, amelyekkel távol tartottam magam másoktól. A szabad áramlás
hömpölyög bennem, és azóta annyi emberrel ismerkedtem meg, vonzottam az
életembe!
„Aki
énekel, az kétszer imádkozik.” Csodálatos imák szálltak ki aznap este az
Univerzumba, és a varázslat kezdetét vette.
