A ma reggeli meditációmban egy nagyon mély élményem volt. Lehunytam a szemem, s ahogyan szoktam, figyeltem a légzésemet, s nem tudom felmérni, hogy mennyi idő múlva, de megjelent előttem egy kép. Ebben a képben egy párkapcsolatban voltam valakivel, akivel a személyiségünk szintjén nagyon szerettük egymást, akivel volt lelki kapcsolatom, de nem az a nagybetűs szerelem. S láttam, ahogyan egy lépcső tetején állunk, hallottam a zenét, ami szólt (Pergolesi - Stabat Mater, nagyon szeretem) és vitatkoztunk. Néztem ezt a képet, két szépen felöltözött ember, s mégis olyan bántó dolgok hagyták el a szánkat. Láttam azt a pillanatot, amikor még visszafordítható lett volna a rajtunk eluralkodó egó szorítása, de egyikőnk sem bírt megállni. S abban a pillanatban, amikor eldöntöttük, hogy tovább haladunk, lendült a keze, s ellökött, az utolsó kép, amit láttam, az volt, hogy nyúlunk egymás felé, de nem azért, megtartsunk engem, hanem csak azért, hogy összeérjen a kezünk, s elbúcsúzzunk. Néztem, ahogy a két kéz végigsiklik egymáson, s már csak a sötétséget láttam, éreztem magamban a fájdalmat, éreztem, amikor a fejem koppant a fán, hallottam, hogy reccsen valami, még több fájdalom, zuhanás a mélybe, s a földet érés. Összetörten, millió darabra hullva egy mély, sötét, szeretetlen helyen feküdtem. Éreztem valami meleg folyadékot, s halványan, amikor kinyitottam a szemem, homályosan érzékeltem a meleg vért a fejem körül.
Azt éreztem, hogy végleg összetörtem. Ezt már nem lehet megragasztani. Nincs tovább. S ebben a pillanatban megjelent Ő. Annyira fényes volt, annyira szeretetteljes, ott állt mellettem, és suttogott a fülembe. Éreztem, hogy a forró könnyek lecsurognak az arcomon, fizikailag, a meditáló testemen. Hallottam ezeket a gyógyító, támogató szavakat. Azt hittem egy Angyal, aki lelket akar önteni belém. De akkor a fénytestem összesűrűsödött és emelkedni kezdett. A két fényalak fogta egymás kezét, és ráébredtem, hogy ez egy új minőség. Visszanéztem a sötétségbe, s a volt párkapcsolatom ott állt a lépcső tetején, s engem nézett, azt aki összetört a számára. S nem haragot éreztem, hanem mérhetetlen hálát, amiért segített. Nem volt bátorságom beleugrani a szakadékba, nem volt elég erőm összetörni azt, ami már boldogtalanná tett, s ő csodálatosan kapcsolódott a karmával ebben a képtelen helyzetben, s annak eszközekén ellökött, s ahogy zuhantam, megjött az erőm, s elrugaszkodtam a mélybe.
Néztem őt, ahogy a lépcső tetején búcsúzik tőlem, éreztem, hogy ő még nem áll készen arra, hogy beleugorjon a megváltás szakadékába, s talán majd jön valaki, aki meglöki őt is. Láttam a tökéletes ívet, amire ezek a láncszemek fel voltak fűzve, hogyan toltak ennek a szakadéknak a szélére, amire én magam vágytam szívem minden rezdülésével. A régit feloldani az ÚJ fényében. S amikor ezek a gondolatok végigértek bennem, az utolsó gyász könny is lepergett arcomról, elkezdtem kiemelkedni ezzel az új tudatossággal abból a sötét, kietlen mélységből.
Amikor kiértünk Vele a fényre, a legcsodálatosabb világ fogadott, amit valaha láttam. A pokolból megérkeztem a mennyországba, ha úgy tetszik, s közben nem is tudtam, hogy a poklot éltem meg ebben a kapcsolatban. Annyira leszűkítettem a látószögemet, annyira nem engedtem be a fényt, annyira féltem tőle. De most, amikor ott voltam, annyi minden nyert értelmet. Szívem a hála magas rezgésével telt meg, s jó volt Vele igazán együtt lenni, lélekkapcsolódással, szavak nélkül, kéz a kézben. S egyetlen mondat lüktetett bennem:
"Sokáig tartott, míg megérkeztem, de már itt vagyok".
Bliss
www.blissragyogas.hu
