Tegnap életem egyik
legnehezebb megtapasztalásához érkeztem el. Ez üzleti vacsorára voltam
hivatalos, mint előadó. Az előadás témája a stresszmentes élet, aminek alappillérei
az általam megélt belső utazás sarkalatos pontjai voltak: pozitív gondolkodás,
meditáció, légzés, egészséges táplálkozás és mozgás. Amikor beléptem a terembe
és szembesültem a sok „öltönnyel”, éreztem, ahogyan elszorul a torkom. Abban a
pillanatban realizáltam, hogy nem lesz könnyű a közös kommunikációs teret
megtalálnom. Ez lehet előítélet is, de én intuíciónak éreztem, és a
kétségbeesés maró, fájdalmas rezgése elkezdte a torkomat kaparni és éreztem,
ahogyan az árnyak a közelembe érnek és próbálnak a kishitűségembe
megkapaszkodni. Ezekben a sorsdöntő pillanatokban egy véletlen reggeli
találkozás „ártatlan” mondatai kezdtek visszhangozni a fejemben, lesimítottam a
karjaimról azokat a szösszenetnyi hátráltató energiákat, amelyek már éppen
kezdték körém szőni a félelem magára záró burkát.
Amikor elkezdtem beszélni,
éreztem, hogy a hallgatóság és én milyen távol vagyunk egymástól és abban a
pillanatban azt éreztem, hogy nem tehetek többet, minthogy elmondom azt, amit a
szívemben érzek, mert mi most valamiért találkoztunk és nekik valamiért
hallaniuk kell mindazt, amit mondani tudok, mint ahogy nekem is át kell élnem
ennek a nagyon más közegnek a lassú oldódását. És megnyugodtam. Elmondtam azt,
amiért jöttem, közben pontosan láttam, hogy ez a helyzet számomra a teljes és
tökéletes önfelvállalást hozza el. Volt egy hasonló megtapasztalásom már
korábban, kb. egy évvel ezelőtt, amikor a könyvbemutatómat tartottam, akkor azt
éltem meg, hogy teljesen lecsupaszítottam magam az emberek előtt és a
legmélyebb belső megéléseimet odatettem mindenki tenyerébe. Az is egy
sorsfordító pillanat volt az életemben, és ez a mostani is. Itt már nem volt
szó arról, hogy a legszentebb, belső szentélyeimbe kísérjek bárkit is, pusztán
arról volt szó, hogy egy nagyon más közegben képes legyen úgy vállalni a
spiritualitásomat, ahogyan van. És miközben beszéltem, elkezdett rezegni bennem
a VAGYOK, AKI VAGYOK, ÉS VAGYOK, AHOL VAGYOK lélekemelő mantrája. Többé nem
érdekeltek a homlokráncolások, az összevont szemöldökök, az elkalandozó
tekintetek, az unott arckifejezések. Csak mondtam azt, amitől a torokcsakrám
annyira fénylett, azokat a szavakat, mondatokat, amelyek előbuktak belőlem.
Ezen a napon úgy érzem,
végérvényesen megszilárdult bennem, hogy milyen utat választok, és hogy erről
már nem hagyom, hogy bárki is letéríthessen. Ez az este volt az, ami
lehorganyozta a testemben a változást. Egy kör bezárult, egy folyamaton
végigértem. Jó volt elfogadni azt, hogy nem baj, hogy ők máshogy látják az
életet, mások az értékeik, én csak egy lehetőség voltam a változásra. Mindenki
maga dönti el, hogy akar-e változni, vagy nem. Ezért olyan nagyszerű, hogy
ennyire különbözőek vagyunk, mert aki hiteles abban, amit képvisel, abban
mutathat számunkra egy új utat. S a döntés rajtunk áll, hogy ezt az utat
kipróbáljuk-e vagy sem.
Amikor már kint álltam az
aulában, keresztüljutva a megszeppent kislánytól az érett nőig transzformáción,
egy üzletember odalépett hozzám, bemutatkozott, majd elmondta, hogy mennyire
tetszett neki az előadásom. Elmondta, hogy mennyire örül annak, hogy egy ilyen
jellegű üzleti vacsorán helyet kap az, amit én képviselek, és hogy biztos nem
volt könnyű egy ilyen közeg előtt mélyebb dolgokról és lélekről beszélni. :) És valóban, volt benne kihívás, de
mostanra már az ajándékaiban fürdőzöm és nevetek magamon, amiért az első
gondolatom az volt, hogyan kéne angolosan meglépni erről a találkozóról.
Örülök, hogy nem engedtem a félelmeimnek, és összeszedtem minden bátorságomat
és kiálltam az emberek elé, hogy elmondjam, milyen csodálatos az, amikor
szívből élünk, hiszen egyetlen értékünk van, az életünk. Ez a mostani, egyszeri
és megismételhetetlen életünk. Az a luxus, ha engedjük, hogy valaki más mondja
meg, hogyan éljük az életünket, miben higgyünk és mit gondoljunk a világról. Az
élet az érték, az az élet, ami a lelkünk szerint a miénk.
Bliss
