Aki énekel, kétszer imádkozik

Abban a szerencsében részesültem, hogy december 13-án részt vehettem a Bolyki Soul & Gospel kórus előadásán. Szeretem a gospel zenét, de őket még nem hallottam, így izgatottam vártam ezt az estét. Titkon volt bennem egy olyan vágy, hogy ez a koncert segít majd abban, hogy ráhangolódjak a karácsony misztériumára.

Ültem a teremben és vártam, hogy kezdődjön a koncert. Közben össze-vissza csapongtak a gondolataim. Aztán elaludtak a fények, és felcsendült az egyik legszebb hang, amit életemben hallottam. Lendületesen szaladt a kórus a színpadra és én már nem a teremben ültem, hanem egy másik világ gyümölcsöskertjében feküdtem a puha fűben, virágillat lengett körbe, és az arcomat sütötte a nap. Csak hallgattam távolból egy Angyal énekét, és éreztem, ahogyan körbetáncolja a lelkemet.

Aztán megéreztem ebben a térben más lelkeket is, mindannyiunkban szólt a dal. Egyre erősebben hallottam saját lelkem dalát is, és másokét is. Nem zavart össze a sokféle dallam, ritmus, csodálatos volt, ott zengett a térben és ezt a kórus hívta elő belőlünk, a hallgatókból szeretetükkel.

Az egyik legerőteljesebb hatást belőlem a Homokba írva című dal váltotta ki, amely a megbocsátásról szól. Az év utolsó hónapjában, készülve a karácsonyra, nagyon is aktuális, hogy a szívünket felszabadítsuk a nehéz rezgések alól, hogy könnyedén és vidáman tudjuk megélni az egyik legszentebb ünnepet. Amíg hallgattam ezt a gyönyörű dalt, figyeltem, ahogyan elő-elő bukkannak a lelkemből azok a történetek, amelyeket cipelek magammal, és amelyeknek a fájdalmához tudattalanul ragaszkodom. Volt olyan régi érzés, ami újra és újra visszatért, de azt éreztem, hogy ez az angyali hang szeretetteljes rezgése gyógyítani kezdte bennem ezeket az érzelmeket. Olyan mélységig jutottak a lelkemben a megbocsátást felszabadító érzelmek, hogy a könnyeimmel küszködtem egy rövid ideig, de aztán tehetetlenül engedtem, hogy az el nem sírt könnyek utat törjenek maguknak. Leperegtek az arcomon és tova lettek a neheztelő emlékekkel együtt. Ahogyan elpárologtak a könnyeim, úgy párologtak el a nehezteléseim, s a megbocsátás tiszta energiájában ringatóztam tovább, és úsztam az áramlással, amelyben a kórus kísért. 

A másik nagyon impulzív dal a Via Dolorosa című ének volt, amit most hallottam életemben először, de akkora élményt nyújtott, hogy még most is beleborzongok. Ahogy hallgattam a dalt, láttam magam előtt, ahogyan Jézus viszi a keresztjét, éreztem, hogy ott állok a tömegben és imádkozom azért, hogy békét leljen a küldetésében. Láttam az utcát, az embereket, éreztem a szívekben a fájdalmat, de éreztem a Fényt is, a megváltás fényét. Olyan jó volt újraélni a Krisztusi szeretetet, és a szívem megtelt hálával. Sok mindenért tudok hálát mondani, de most az a legerősebb bennem, hogy megköszönjem ezt az élményt, számomra ez a koncert egy belső spirituális élmény volt, amely egy fényösvényen át vezetett, az egyik végén a szívem volt kitárva, a másik végén pedig a többi ember. Nem emeltem falakat, hogy védjem magam, nem választódtam el tudatosan a többiektől, kinyílt bennem a tér és megéltem az Egységet, idegenekkel, és szeretni tudtam őket azért, mert VANNAK. Azóta is élem ezt a nyitott létezést.

Úgy érzem, hogy a szívem egy valódi gyógyítást kapott ezen az estén, azért kellett, hogy ott legyek, hogy megéljem ezeket az érzéseket és leromboljam a falakat, amelyek elválasztanak másoktól. Sok-sok falat romboltam már le eddigi életemben, volt, amit egy darabon aztán visszaépítettem, de most leomoltak azok a határok, amelyekkel távol tartottam magam másoktól. A szabad áramlás hömpölyög bennem, és azóta annyi emberrel ismerkedtem meg, vonzottam az életembe!

„Aki énekel, az kétszer imádkozik.” Csodálatos imák szálltak ki aznap este az Univerzumba, és a varázslat kezdetét vette.

Kit nézek, amikor magamat látom?

Az egyik műhelymunkán az önképünket vizsgáltuk. Érdekes volt megvizsgálni, hogy milyen idegen energiák vannak a saját személyes teremben, kiknek engedtem, hogy bármit elhitessenek velem magamról.

Néztem magamban azt a képet, amit hittem magamról, és rájöttem, hogy ez a kép nem én vagyok. Ebben a képben nagyon sok külső elvárás van, s ebben a képben túl sok a megfelelés. Ahogy egyre inkább néztem ezt a képet és beletágultam, megláttam azokat a vonásokat, amelyeket a hangsúlyos, magamra kényszerített és a külvilág által be is vonzott témák el akarnak fedni.

Valójában ez egy érdekes érzékelés, mert mindkét esetben magamat néztem, de az egyik esetben a lélek szemével. A lélek szeme máshogyan lát, sőt, azt is mondhatnám, hogy LÁT. Felemelő érzés volt megtisztítani a teremet, a gondolataimat, az elképzeléseimet és a magamról alkotott képet, s ez a belső folyamat sok változást indított el bennem.

Az egyik legérdekesebb, hogy végleg letisztultak a vágyaim és a céljaim, láttam azt a gyönyörű Fényösvényt, amit választottam. Eltűnt a közeléből az összes olyan út, ami tévút, eltűntek a labirintusok, egy letisztult ösvény maradt, ami gyönyörű színekben pompázott, s ami már csak azáltal, hogy néztem, végtelen örömöt okozott. Amint letisztultak bennem az utammal kapcsolatos kérdések, meglódult velem az élet, hirtelen az eddig beragadt dolgaim mozgásba lendültek. Megannyi lehetőség, ismeretség, új kihívások és sok-sok szeretet áramlott az életembe. A hétköznapjaim átváltoztak egy kristályfolyóvá, ami kimossa magából azt, amivel nincs dolgom és megduzzasztja azt, aminek az eszköze lehetek.

A másik legérdekesebb megtapasztalás (az életfeladatom a kétszeres kreativitás és kétszeres önbizalom) az önbizalmamban történt. Mindig szükségem volt arra, hogy visszajelezzenek mások és hitelesítsenek abban, amit csinálok, létrehozok, megjelenek, írok, stb. Ez igen megnehezítette az életemet, és belülről sok szorongást okozott, amelyek gyakran akadályoztak abban, hogy felhőtlenül örüljek bárminek is. Az énképem megtisztításával mélyen megvizsgáltam, hogy vajon miért akartam, hogy dupla olyan erővel érezzem a bizonyosságot. S ez a felismerés újra a fényösvényhez vezetett, a fény útját járva megkérdőjelezhetetlenül hinnem és bíznom kell, máshogyan ez az út, csak egy üres séta lenne. A bizonyosság az, ami továbblendít és ami vezet, a kreativitás által pedig megkapok minden támogatást, amire csak szükségem van az utamon.

Gyönyörű tisztító és kioldó folyamatok indultak el bennem, és most bár fáradtnak érzem magam, felszabadultam a múlt nyomasztó terhei alól. A test-lélek-szellem egységében kezdek új erőre kapni, a saját belső erőm ízét érzem a számban, érzem, ahogy körülvesz és megállíthatatlanná tesz. Egy lassú mozgású, impulzív erő a személyes erőm, aminek megjelenése eltörpít mindent, amit gyógyító fényével beragyog. Csodás megtapasztalás, csodás csoportenergia!

A boldogság nyomában

Pár éve részt vettem Dobogókőn Drunvalo Melkizedek Föld-Ég-Szív tanfolyamán, és volt egy újjászületés gyakorlat is a sok-sok megtapasztalás között. Ebben az újjászületésben azt éltem meg, hogy örömmel jöttem a világra, boldog voltam pusztán attól, hogy itt élhetek a Földön. S lehet, hogy furcsán hangzik, de mára ez maradt minden kincsem.

Van autóm, utazgattam, szép környezetben lakom, sok mindent birtoklok, a boldogságot mégsem ezek adják. Ha arra gondolok, hogy mitől vagyok boldog, akkor először ez az élmény jut eszembe, amit Dobogókőn éltem meg. Sokáig ellenállásban voltam, és csak arra tudtam figyelni, hogy mennyi olyan dolog vesz körül, amit nem akarok. Látszólag egy teljesen más életre vágytam, mint amit éltem. De ezen a tanfolyamon ez megváltozott bennem, és ráébredtem arra, hogy az elmém és a lelkem között vívódom, az elmém birtokol, a lelkem van és boldog.

Igenis nehéz volt elfogadnom, hogy ilyen ellentétekkel teli közegbe születtem, hogy annyi inger ért egy nap alatt, amit nem tudtam feldolgozni, nehéz volt elfogadnom azt, hogy azokat a fájdalmas élethelyzeteket én akartam. Nem tudtam, hogyan legyek boldog. Kerestem a boldogságot párkapcsolatban, ruhákban, kedves tárgyakban, de nem találtam sehol. Nem volt sehol, amíg kívül kerestem. Kedves Olvasó, talán Te is éreztél már hasonlót, hogy tévedésből jöttél ide :) Én sokáig ezzel az illúzióval éltem, de aztán Dobogókőn ráébredtem, hogy NEM! Csodálatos volt átélni, hogy a Földre akartam születni, mert ezt egy csodálatos utazás, mert ez egy megismételhetetlen, varázslatos megtapasztalás! Úgy érkeztem, hogy a Teremtő bennem lüktet és bármire képes vagyok! S ez az érzés az évek alatt megkopott, majd elhalványult. Még jó, hogy terveztem magamnak egy útjelzőt előre, ami segített abban, hogy visszataláljak ehhez a csodához. Az élet csodájához.

Ma ezt nagyon fontos, hogy kiírjam magamból, és tudatosítsam újra ezt az élményt, mert érzem, hogy a mostani megtapasztalásaim újra próbára tesznek, hogy vajon képes vagyok-e a bennem lévő örömforrással folyamatosan kapcsolatban maradni. Lehet, hogy más is, de én úgy működök, hogy az öröm energiája táplálja a hitemet, és hittel teremteni életet adó!!! Csak emlékeznem kell, hogy az anyaméhben egy szeretetgombóc tele örömmel és boldogsággal egy kisemberré formálódott, hogy a Teremtőt szolgálva varázslatos életet éljen.

Mindannyiunknak csak emlékeznünk kell arra, hogy azért jöttünk ide a Földre, hogy boldogan éljünk és játszva teremtsünk! Még a legnehezebb időkben is, amikor a viharfelhők sokasága gyűlik felettünk, akkor is emlékeznünk kell arra, hogy kik vagyunk, és miért jöttünk ide. Még akkor is, amikor a legfájdalmasabb bánatot éljük át, tudnunk kell, emlékeznünk kell arra, hogy mi választjuk meg a tapasztalatinkat és az érzéseinket. Hát örüljünk annak, hogy élhetünk és itt lehetünk, mert ez egy bátor és szeretetteljes vállalás volt részünkről, hogy fizikai testben megnyilvánulva a Föld részévé válunk és nyomot hagyunk a világban. Hagyjunk olyan nyomot, energiát a világban, ami emeli a Föld rezgését és éljük szeretettel ezt az életünket!

Ez minden kincsem és ez tesz boldoggá!

 

Mi mindannyian a Föld gyermekei vagyunk!

Mi mindannyian a Föld gyermekei vagyunk, akik azért születtünk ide, hogy tapasztaljunk és éljünk. Úgy csináljuk ahogy tudjuk, senki nem csinálja jobban, vagy rosszabbul nálunk, csak máshogyan. Valójában nem az az önzőség, hogy saját magammal foglalkozom és magamért teszek meg bármit is, - ez tévesen szerepel így a köztudatban (mint sok minden más is!), pusztán azért, hogy bűntudatot keltsen bennünk ez a törődés; mert vannak olyan erők, amelyeknek a fennmaradásához, továbbéléséhez az kell, hogy senki ne figyeljen magára és ne ébredjen rá saját erejére – hanem az az igazi önzőség, ha azt hiszem, hogy mindenki másnak is úgy kell élnie, gondolkodnia, cselekednie, ahogy én teszem.

Tegnap hallottam a rádióban egy verset, és egy sora mélyen megérintett, próbálom pontosan idézni: „ne haragudj azért, hogy más nem Te vagy”. Ez elindított bennem egy áramlást, és ráébresztett arra, hogy bár szeretem és élem azt, hogy csodálatos az, hogy ennyire különbözőek vagyunk, hiszen ettől színes a világ, de rátaláltam korlátokra ebben a hitben. Tehát csak bizonyos mértékig, bizonyos határokon belül tudom elfogadni a különbözőségeket. Hirtelen, mint amikor átszakad egy gát, sok korábbi konfliktust idéztem fel, amelyeknek mind ez volt a mozgatórugója, hogy képtelen voltam elfogadni, hogy a másik nagyon más nézetek és hitrendszer szerint éli az életét. Természetesen ugyanezt a hozzáállást kaptam viszonzásul, és a konfliktusok sorra arról szóltak, hogy meggyőzzem a másikat arról, hogy miért nem jó az, ahogyan ő gondolkodik.

Az elmúlt hónapok alatt átéltem, amint karmikus sebek szakadnak fel bennem, és lehetőséget kaptam arra, hogy meggyógyítsam azokat. Ennek a része volt az is, hogy elfogadjam azt, ha valaki az elméje irányítása alatt akarja leélni az életét, és vakon követ egy olyan rendszert, ami megköti és fogva tartja. Azáltal, hogy ez az elfogadás átégett bennem, és tiszteletben tudom tartani a döntését, felszabadult bennem egy erős kontroll energia. Ráláttam arra, hogy egy részem milyen erőteljesen akarta irányítani az engem körülvevő energiákat, kapcsolatokat, mert féltve őriztem azt, akivé váltam. De ez ugyanannyira nem szabadság, mint amikor egy „külső” erő megköt.

Rájöttem, hogy sokat címkézek napon át, ez jó, ez rossz, ez pozitív, ez negatív. Pedig valójában minden semleges, az érzelmi töltéseket már én rakom hozzá. Hiszen, ami nekem jó, az lehet, hogy másnak rossz. Mindenkinek megvannak az egyéni megélései, tapasztalásai, amelyek ott nyugszanak a lelkében, s egy megtapasztalást százféleképpen élhetünk át. Ezért van az, hogy ugyanaz az ember tíz másikból teljesen más érzelmeket vált ki, aszerint, hogy lényével éppen milyen „gombot” nyom be az illetőnél. Vannak örömteli és fájó találkozások, és a gyógyulás lehetősége ott rejlik mindegyik találkozás mélyén.

Hiszek abban, hogy azért vagyunk ennyire különbözőek, mert az Egy/Isten/A teremtő erő egyetlen érzelem százezer színét és mélységét akarta megtapasztalni, ezért százezer úton indított el bennünket, hogy azt az élményt, amit csak mi tudunk megélni, „hazavigyük” Neki. Minden embert ez az erő hajt, hogy azzal az érzelmi csomaggal térjen haza, amit vállalt és ezért minden ember útja egy különleges küldetés. Egy alacsonyabb rezgésű életút is egy nehéz vállalás, egy kegyetlen zsarnok élete magában hordozza a lélek fájdalmát, a tisztán látás csodájában ott rejlik a sebezhetőség, az érzékenység a fátyol mögötti világra látni enged olykor rémisztő dolgokat is, tehát egyik sem könnyebb a másiknál, csak MÁS, nagyon más. És minél többször meglátjuk a fényt egy nehéz helyzetben, minél többször meglátjuk az istenit valakiben, aki már régen eltávolodott a Forrástól, mi annál közelebb kerülünk a saját vállalásunkhoz és ahhoz, hogy békében hazatérjünk.

Az olimpia ölelése

Olvastam egy olyan megközelítést, hogy minden család Isten egyes kivetülése. Isten bizonyos feladatokkal útnak indította réges-régen a családokat, hogy a megtapasztalásokat ajándékozzák majd Neki, az Egynek.

A családok tényleg generációról generációra hoznak és örökítenek át megoldandó feladatokat, s egyszer csak a változás körbeér. A generációk között egy lélek felelősséget vállal és bátorságot mutat, hogy felvállalja a feladatot, megoldja és megszakítja a láncolatot. A családi karma sokszor a sejtjeinkben van kódolva, így amikor a bátor lélek az „asztalra csap”, hogy elég volt, az az egész családot megrázza. Időről időre hajlamosak vagyunk mindannyian „belepunnyadni” helyzetekbe, megszokjuk, hogy ez mindig is így működött, ezt már a nagymamám is így csinálta. De amikor belém hasít a tudat, hogy én nem a nagymamám vagyok, én nem a családi minták vagyok, én nem az a robot vagyok, aki megtörten cipeli tovább a család terhét, mert így „szoktuk”, hanem egy Lélek vagyok, aki vállalta, hogy begyűjti a saját tapasztalatait, megszerzi a saját címkéit, majd elengedi azokat, s ezek mögött a hétköznapi játékok mögött meglátja, hogy a Lélek útja a leggyönyörűbb ösvény, amin valaha járhatott.

Amikor családállításon voltam, a fő feladatom az volt, hogy visszaálljak a saját helyemre a családban. Abban a folyamatban és vívódásban megértettem, hogy a család, számomra a legszentebb egység dinamikája és szeretete nem az irányításban rejlik, hanem a feloldásban. Két év telt el azóta, hogy részt vettem ezen a családállításon, és mostanra sikerült a saját helyemen, szeretettel feloldódnom a családban. Ez nagyon sok változást hozott el az életünkben, ezek között voltak szívszorítóan nehéz élmények is, de a visszatekintés könnyű, mert már látom az eredményt és látom, hogy mindez hogyan ér össze.

Miért jutott mindez pont az olimpiáról eszembe? A minap néztem egy közvetítést, egy gyönyörű gyakorlatot, ami egy aranyéremben csúcsosodott ki. Láttam a szurkolók arcát, a sportoló alázatos, kedves mosolyát, és ahogyan a dobogón állt, láttam, ahogyan láthatatlanul összeérnek a kezek, egymásba fonódnak és osztozunk egy örömben, egy vállalásban. Én is fogtam ezeket a kezeket, pusztán azáltal, hogy a tv előtt ülve, nyitott szívvel ennek a kivételes pillanatnak a részévé váltam.

Ez a varázslat megmutatta nekem, hogy a művészetekben, a sportban, az építészetben összeérnek a családok, amikor megírok egy verset, és megérinti azt, aki olvassa, a részévé válik annak az érzelemnek, ami generációról generációra a mi családunk hordoz, vagy, ha megérintek egy szobrot, a lelkem találkozik a szobrász vállalásaival, érzelmeivel, amelyeket már oda tudott adni az Egynek, és így tovább. Aki vállalja azt, hogy megosztja sikereit, a nehézségeit, az örömeit és a bánatát, mindig összekapcsol családokat, embereket azáltal, amit mutatni, megvalósítani tud. Amikor kifejeződésre kerül egy érzelem, feloldódik az Egyben. Ezekben a láthatatlan ölelésekben ott rejlenek azok a varázslatos üzenetek, amelyek az Égiek szeretetéből és áldásából fakadnak. Ezek a pillanatok erőt, hitet és kitartást adnak és megmutatják, hogy fel lehet oldódni a sorsban, a karmában, hogy a csoda élő és köztünk élő, a pillanatokban rejlik, csak ott lehet rátalálni, sem a múltban, sem a jövőben nincs hatása, egyedül csakis a jelen pillanatban. A csoda egyszerű és hétköznapi, és ettől lesz varázslatos és országokon átívelő, határtalan nagyságú.

Eddig soha, egyetlen évben sem néztem ilyen intenzíven az olimpiai közvetítést, de most a lelkem vágyik ezekre az áldásokra és ajándékokra, amelyek nemcsak sikereket, érmeket mutatnak, hanem a gyökereimet is. És persze a csodákat is. :)