Téli éjszakán

Tiszta fehérség borítja a tájat

Hó fed mindent, amit a szem láthat.

Csendes, békés táj terül el előttem

Szikrázik a lelke a telihold fényében.

Nyugalmat lel most a Föld, óvja őt a hó

Körbeöleli, karja óvó, bátorító.

Megpihenhet most végre egy pillanatra

Fellélegezhet, most nincs aki bántsa.

A hó eltakarja, elfedi sebeit

ahol kiaknázzuk csodálatos kincseit.

Megtört teste ernyedten pihen a hó alatt

Annak tisztasága gyógyítja a fájdalmat.

Téli éjszakán a hó elfedi a titkokat

A sötétben bujkál az emberi bohózat.

Nincs ki vállalja, hogy mit tettünk vele

Megloptuk a Földet, elfordultunk tőle.

S ő minden évben a téli éjszakákon

Újra erőt gyűjt, hogy a következő tavaszon

Adhasson magából, amennyit csak kérünk

Mohóságunk illetlen, ez emberi vétkünk.

A tél gyönyörű misztériuma oldja fel

Azokat a gyarlóságokat, amit mi követünk el,

A téli álom édes eszenciája gyógyítja meg

Amit a kevély emberi természet halogat.

Téli éjszakán halk imát suttogok a Földért

Gyúljon fény az emberi létért.

Adjuk vissza a Földnek, amit elvettünk tőle,

Hogy a tél szépségét ő is élvezze.

Téli éjszakán a sötétbe suttogom e szavakat

Hátha valaki hallja a hangomat.

S mikor az emberekben a megértés fénye fellobban

A Föld szíve újra velünk együtt dobban!

A fátyol fellibben

A minap összefutottam egy volt párkapcsolatommal, akivel nagyon sokáig voltunk egy pár. Már régen szakítottunk egymással, és megmaradt köztünk egy kellemes, baráti viszony. Elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak figyelni kezdtem magam, mert éreztem, hogy valami nem stimmel velem.

Amikor megismerkedtünk 17 éves voltam, bár már tinédzser, de lélekben azért még egy gyerek-lány. Sok mindent tanultam tőle, és valahogy elkerülhetetlen volt, hogy ne csússzunk bele öntudatlanul egy apa-lánya kapcsolatba. Emlékszem, amikor vitáink voltak, még sokszor mondta is, hogy „Nem az apád vagyok”.

És most, sok évvel később, amikor egy asztalnál ültünk és beszélgettünk, érezni kezdtem, hogy újra úgy viselkedem, mint egy kislány. Teljesen automatikusan bekapcsolt bennem egy régi minta, és azonnal át is vette az irányítást. Ebben a pillanatban elveszítettem a szívkapcsolatot a világgal, és egy berögzött viselkedésminta határozta meg a cselekvésemet, a gondolataimat. Bevallom, hogy nem kevés idő telt el, mire észrevettem, hogy itt valami hiba van. Egyre nőtt bennem a diszkomfort érzés, hogy nem érzem jól magam a bőrömben.

Gyors önvizsgálat, és szinte azonnal fel is fedeztem, hogy eltűntem a Jelen pillanatból. Amint visszahúztam a fókuszomat arra, aki VAGYOK, a beszélgetés is kezdett elapadni köztünk. Már nem tápláltam öntudatlanul ezt a régi játszmát és nem akartam jól lakatni az egómat, így már nem is voltam „érdekes” a másik fél számára sem. Érdekes megtapasztalás volt az, hogy mennyire fontos a valódi Jelenlét. Abban a pillanatban, amikor újra „felébredtem” nagyon élesen érzékeltem azt a különbséget, ami a látszatvilágot és a valódi érzésekkel megáldott világot elválasztja egymástól. Nagyon éles volt a kontraszt, ugyanakkor boldogság áradt szét bennem, mert azt éreztem: SZABAD vagyok. ÖNMAGAM vagyok. Nem a szabadság illúziójában élek, hanem valóban élem azt. És még valami: már nem bántottam magam amiatt, hogy belecsúsztam egy játszmába, hanem azt éreztem, hogy ha ez nem történik meg, akkor ezzel a tapasztalással kevesebb lennék. De én örülök ennek a tapasztalásnak! Nem mindig ilyen könnyű a nehézségekben meglátni a jót, de végül is ez lenne a cél, hiszen az életemben minden értem történik. Az én felemelkedésemért! És azonnal szertefoszlik még egy illúzió: nincs rossz. Hiszen hogyan lehetne valami rossz, ami azért történik, hogy én több legyek általa? Szeretném ezt élni minden történésben és meg is teszek ezért mindent. Ez a felismerés most bontogatja a szirmait a lelkemben, és én dédelgetem, mert meg akarom őrizni, hogy ezt mindig tudjam. És valamit úgy a legkönnyebb megőrizni, ha szétosztom, ha visszaadom. Gyönyörű áldott körforgás.