Olvastam
egy olyan megközelítést, hogy minden család Isten egyes kivetülése. Isten
bizonyos feladatokkal útnak indította réges-régen a családokat, hogy a
megtapasztalásokat ajándékozzák majd Neki, az Egynek.
A
családok tényleg generációról generációra hoznak és örökítenek át megoldandó
feladatokat, s egyszer csak a változás körbeér. A generációk között egy lélek
felelősséget vállal és bátorságot mutat, hogy felvállalja a feladatot, megoldja
és megszakítja a láncolatot. A családi karma sokszor a sejtjeinkben van
kódolva, így amikor a bátor lélek az „asztalra csap”, hogy elég volt, az az
egész családot megrázza. Időről időre hajlamosak vagyunk mindannyian „belepunnyadni”
helyzetekbe, megszokjuk, hogy ez mindig is így működött, ezt már a nagymamám is
így csinálta. De amikor belém hasít a tudat, hogy én nem a nagymamám vagyok, én
nem a családi minták vagyok, én nem az a robot vagyok, aki megtörten cipeli
tovább a család terhét, mert így „szoktuk”, hanem egy Lélek vagyok, aki
vállalta, hogy begyűjti a saját tapasztalatait, megszerzi a saját címkéit, majd
elengedi azokat, s ezek mögött a hétköznapi játékok mögött meglátja, hogy a
Lélek útja a leggyönyörűbb ösvény, amin valaha járhatott.
Amikor
családállításon voltam, a fő feladatom az volt, hogy visszaálljak a saját
helyemre a családban. Abban a folyamatban és vívódásban megértettem, hogy a
család, számomra a legszentebb egység dinamikája és szeretete nem az
irányításban rejlik, hanem a feloldásban. Két év telt el azóta, hogy részt
vettem ezen a családállításon, és mostanra sikerült a saját helyemen,
szeretettel feloldódnom a családban. Ez nagyon sok változást hozott el az
életünkben, ezek között voltak szívszorítóan nehéz élmények is, de a visszatekintés
könnyű, mert már látom az eredményt és látom, hogy mindez hogyan ér össze.
Miért
jutott mindez pont az olimpiáról eszembe? A minap néztem egy közvetítést, egy
gyönyörű gyakorlatot, ami egy aranyéremben csúcsosodott ki. Láttam a szurkolók
arcát, a sportoló alázatos, kedves mosolyát, és ahogyan a dobogón állt, láttam,
ahogyan láthatatlanul összeérnek a kezek, egymásba fonódnak és osztozunk egy
örömben, egy vállalásban. Én is fogtam ezeket a kezeket, pusztán azáltal, hogy
a tv előtt ülve, nyitott szívvel ennek a kivételes pillanatnak a részévé
váltam.
Ez
a varázslat megmutatta nekem, hogy a művészetekben, a sportban, az építészetben
összeérnek a családok, amikor megírok egy verset, és megérinti azt, aki
olvassa, a részévé válik annak az érzelemnek, ami generációról generációra a mi
családunk hordoz, vagy, ha megérintek egy szobrot, a lelkem találkozik a
szobrász vállalásaival, érzelmeivel, amelyeket már oda tudott adni az Egynek,
és így tovább. Aki vállalja azt, hogy megosztja sikereit, a nehézségeit, az
örömeit és a bánatát, mindig összekapcsol családokat, embereket azáltal, amit
mutatni, megvalósítani tud. Amikor kifejeződésre kerül egy érzelem, feloldódik
az Egyben. Ezekben a láthatatlan ölelésekben ott rejlenek azok a varázslatos
üzenetek, amelyek az Égiek szeretetéből és áldásából fakadnak. Ezek a
pillanatok erőt, hitet és kitartást adnak és megmutatják, hogy fel lehet
oldódni a sorsban, a karmában, hogy a csoda élő és köztünk élő, a pillanatokban
rejlik, csak ott lehet rátalálni, sem a múltban, sem a jövőben nincs hatása,
egyedül csakis a jelen pillanatban. A csoda egyszerű és hétköznapi, és ettől
lesz varázslatos és országokon átívelő, határtalan nagyságú.
Eddig
soha, egyetlen évben sem néztem ilyen intenzíven az olimpiai közvetítést, de
most a lelkem vágyik ezekre az áldásokra és ajándékokra, amelyek nemcsak
sikereket, érmeket mutatnak, hanem a gyökereimet is. És persze a csodákat is. :)
