Számomra
a felelősségvállalás szorosan összekapcsolódik a felnőtté válással, azzal,
amikor megérünk arra, hogy felnőtté váljunk és így is élünk a világban. Most
látom csak, hogy a figyelmemet erre a témára irányítottam, hogy mennyi olyan
ember van, aki elodázza a felnőtté-válás folyamatát a saját életében, mert nem
bírja azt a rá nehezedő terhet, amelyet úgy hívnak: felelősség.
Nemrég
egy csodálatos ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy tartok egy
könyvbemutatót. Az elhatározás könnyű volt, és amíg az alkotó folyamat szabadon
áramolt bennem, tovább inspirált. Volt bennem félelem (nem kevés!), hogy
jönnek-e egyáltalán, hogy nem jönnek-e túl sokan, hogyan fogok ennyi ember
előtt beszélni, stb., és volt egy pillanat, amikor azt éreztem, talán jobb
lenne visszamondani. Csak egyetlen pillanat volt, de elég ahhoz, hogy a kétség
- egy előre láthatatlan jövő kétsége (hiszen vagy úgy lesz, vagy nem) – a
közelembe férkőzzön. Aztán rádöbbentem arra, hogy felelősséggel tartozom a
szavaimért. Kimentek a meghívók, a plakátok ott voltak az üzletekben, a
hirdetőtáblákon, a szórólapok a postaládákban. Ez a pillanat hirtelen mindent
megváltoztatott bennem. Egészen idáig sokszor nyomasztott a felelősség, hogy
mindig mindennel időben meglegyek, hogy amit vállaltam, megtartsam, és mivel
ezt elvártam, sőt megköveteltem magamtól, ez inkább stresszt okozott, semmint
egy természetes folyamatot. Pedig a felelősségvállalás a felnőtté-válás
természetes része, nem lehet siettetni, de meg sem lehet akadályozni.
Úgy
érzem, hogy abban a mágikus pillanatban ott, amikor megéreztem a
felelősségvállalás igazi ízét, végleg felnőttem. Ez a pillanat inspirált és
lendületet adott ahhoz, hogy egy olyan előadást állítsak össze, ami valahol egy
önvallomás is volt, ami a szívemben fogalmazódott meg. Azon az estén sokkal
nyugodtabban, mint ahogy vártam (azt hittem, hogy az iskolás évek alatt
tapasztalt lámpaláz vissza fog köszönni, de hála Égnek csak a távolból
integetett), kiálltam az emberek elé és odaadtam magam nekik úgy, ahogy vagyok.
Egy csodát éltem meg általa s ezen az úton a felelősségvállalás vezetett, amit
sokáig, mint egy mumust a sötétben tartottam, de mikor kijött a fényre és
megmutatta magát, nekem a legnagyobb tanítómmá vált.
És
még egy dolgot megtanított a felelősségvállalás azon az estén az emberi
kapcsolataimról. Igazán kíváncsi voltam arra, hogy a barátaim közül kik lesznek
azok, akik ezen a számomra fontos estén támogatnak és a kezemet fogják majd.
Gyakran a kedves szavak és ígéretek mögött nincs tartalom, nincs valódi szeretet,
nincs őszinteség, csak űr, megfelelés és félelem. Ezek a szavak jönnek és
mennek, mint ahogy az emberek is; de vannak olyan szavak, olyan ígéretek és
olyan tettek, amelyek nem félnek a felelősségtől, nem félnek a szeretettől és
stabilan állnak a viharok közepette is. Ezek azok a kapcsolatok, amelyek
felelősségteljesen működnek.
Ezen
az estén, az azt megelőző folyamatok világítottak rá nekem arra, hogy a
felelősségvállalás - amiről eddig azt hittem, hogy nehézkes, hogy nyomasztó,
hogy mintegy terhet úgy kell cipelni és az ember összeroskad alatta – valójában
egy könnyed, örömteli és szeretetteljes állapot. Engem felszabadított és porrá
zúzta ezeket a „béna” hiedelmeimet. Talán a családból hoztam ezt a
hitrendszert, talán a társadalom tanított rá valaha, nem tudom. De egy biztos,
hogy illúzió és hazugság volt. Nincs annál csodálatosabb érzés, mint amikor
hiszek valamiben, ki merem mondani, fel merem vállalni és az életemmel is
bizonyítom azt. Ez a felnőtté-válás szabadsága számomra.