Az Univerzumban rend van

Tegnap délután egy barátomat vártam gyógyításra. Miközben készültem a közös munkára, és kapcsolódtam a lelkével, éreztem, hogy mélyen benne milyen komoly feszültségek dúlnak. Megérkezett, ösztönösen magába szívta a gyógyító levegőt, s előre szólt, hogy valószínűleg bele fog aludni a gyógyításba, mert nagyon fáradt. Nem így történt.

Nagyon mély energetikai munkába kezdtünk, a lelke arra vágyott, hogy múltbéli sérelmeket és fájdalmakat vezessünk ki a testéből, amiket tárolt, mert bármelyik pillanatban robbanhat benne a felhalmozódott elfojtás. Nem aludt bele a gyógyításba, sőt a teste végig éber volt, több izomcsoport is meg-megrándult, amikor kivezetődött egy-egy emlék. Ugyanakkor testi szinten többször éreztem ellenállást is, de a lelke vágyott a tisztulásra. Ez csak egy rövid kitekintő volt, mert érdekes újra és újra megtapasztalni, hogy a lélek és az elme gyakran teljesen külön utakon járnak, ami az egyiknek jó, a másiknak megterhelő és fájdalmas. De hosszútávon, ha valaki a lelke rezgését figyelmen kívül hagyja, elfogy előle a tiszta levegő, a testben elakad a tiszta energia szabad áramlása, gyulladási csomópontok, blokkok akadályozhatják a szabad létezést. Egyre inkább csökkenhet a test rezgése, ezáltal nehezebb élethelyzeteket, feladatokat vonzhat az illető magához. De a test is, és az élet is mindig jelez. Hogyan?

Jelen esetben látszólag az illető élete viszonylag rendben volt. Amikor elmondtam neki, hogy mit tapasztaltam, meglepődött. Majd a beszélgetés végén megnézte a telefonját, volt egy nem fogadott hívás, és még előttem visszahívta a számot, és a következő történt azalatt az idő alatt, amíg gyógyítottam: az irodájában jelzett a füstjelző készülék (ez azért érdekes, mert nincs is ott füstjelző készülék), megjelentek az irodánál a tűzoltók, s bár tüzet nem láttak, füstöt nem éreztek, azért berúgták az ajtót, hogy meggyőződjenek arról, hogy minden rendben van-e. Ez számomra nagyon szimbolikus volt, nála is „be kellett rúgni az ajtót”, s bár ő nem tudta, de a lelke leadta a „vészjeleket”, és el kellett simítani a testében a felgyülemlett blokkokat, mielőtt egy robbanást idéztek volna elő benne. Az irodában is lehetett volna tűz, de nem volt, s nála is csak parázslott az elfojtás, amibe, ha belekap a szél, komoly pusztítást idézhetett volna elő. És nem mintha ezek után még szükség lett volna megerősítésre, de Osho kártyájából az ’elfojtás’ lapot húzta.

„Amint bent, úgy kint”. Csak abból, amilyen a környezetünk, amilyen helyzeteket magunkhoz vonzunk annyi mindent megtudhatunk arról, hogy milyen folyamatokat élünk belülről. Minden perc egy áldás, mert mindig szabadon dönthetünk, hogy mit akarunk élni, hogy kik vagyunk, és minden percben szabadon felvállalhatjuk magunkat és az érzéseinket. Ez tesz igazán szabaddá mindannyiunkat, s így halad a világ is a gyógyulás útján.

Lassú érzékelés

Elkezdtem szedni egy homeopátiát, ami nem várt tapasztalásokat hozott el az életembe. Igazából a kutyusom, Jocky miatt vetődött fel, ő is szed egy szert és én is. Ám hatásában nem igazán maradunk el egymástól. Mindig is jó megfigyelő voltam, főleg azért, mert benézek a valóság mögé, mindig ráérzek az energiákra, amelyek a láthatatlanban lüktetnek.

Más homeopátiát szedünk, mégis ugyanaz a béke jár át mindkettőnket. Belőle a homeopátia a gyerekkori traumákat vezeti ki, én pedig a férfi-női egyensúlyért szedem, ami felborult bennem, és az elszigetelődés ellen. Aktív, tevékeny ember vagyok, mindig csinálok valamit. Az unatkozni érzését nem ismerem. Most is olyan az életem, hogy sok dolgot csinálok, sok mindennel és mindenkivel foglalkozom közben, ám most a homeopátia hatására az érzékelésem lassulni kezdett. A pörgést körülöttem nyugodt egyensúlyban élem meg. Mindenre oda tudok figyelni, képes vagyok arra, hogy jól szervezzem össze a dolgaimat anélkül, hogy felvenném azok ritmusát.

Egy stabil fényoszlopként állok középen, körülöttem örvényként kavarognak az energiák: új lehetőségek, régi tervek beérése, bőség, szerelem, önmegvalósítás. Egyik energia ritmusát sem veszem át, mégis pontosan a tökéletes pillanatban: a Jelenben kapcsolódom hozzá. Az új felismerés ebben a gyönyörű spirális mozgásban, amely egyre inkább felemel, hogy nem én alkalmazkodom ezekhez a történésekhez, hanem ezeket a fényszálakat igazítom magamhoz. Óriási különbség! Mindenkinek megvan a saját tempója, az önálló ritmusa, amiben a leginkább ki tud teljesedni. Az én személyes mozgásom egy lassú érzékelés, amelyben minden apró részletet tökéletes teljességben tudok megélni. Nekem erre a dinamikára van szükségem, mert író vagyok, s fontos, hogy az élmények úgy rezegjenek át, hogy megtapasztalás legyen belőlük. Ráébredtem arra is, ha ilyen teljességben tudok megélni egy történést, akkor megérkezem abba a kitágult tudatállapotba, hogy nem létezik kudarc. Az életemben minden energia engem szolgál, az én felemelkedésemet támogatja. Így amikor ebben a gyönyörű spirális táncban az önvád nehéz rezgésű szálai próbálnak hozzám kapcsolódni, akkor tudatosan nyúlok érte és engedem átvezetni magamon, hogy lássam az utat, ahova el akar vezetni. Nem adok energiát neki, sem a szenvedésnek, csak figyelem stabilan középről, hova tartunk ezen a belső úton. S amikor megérkezünk együtt, mert hát nélküle nem találtam volna oda, a hála gyógyító szeretete jár át, és az önvád ebben a rezgésben kezd átalakulni, és számomra egy csoda lesz: önértékelés. Nem hibáztatom magam, hanem elismerem magamat! Mennyire más érzés! Belülről stabilan.

A lassú érzékelés egy csodálatos utazás, és hálás vagyok a homeopátiának azért, hogy ezt megmutatta. A gyors folyamatokat gyorsan éltem meg eddig, a lassúakat lassan, ezért egy váltakozó hullámzás alakult ki az életemben, a túlpörgés után lelassulás, utána ismét pörgés. Ezek között mindig éles volt a kontraszt, és a testemet is fárasztotta. A belső tágulás és lágy érzékelés azonban új dimenzióba emelt, és új csodákkal ajándékozott meg. Megint fülön csíptem az elme egy trükkös játékát.

A víz áldása

A 10 milliószoros napon az általunk szervezett Bőségteremtő Műhelymunkán, az egyik gyakorlatba nagyon mélyen belementem. Nekem ezen a napon a bőséget a párkapcsolat és a szerelem áldása jelentette. Mindenem megvan, elégedett vagyok az életemmel, megbecsülöm azt, mert sokat tettem azért, hogy idáig eljussak. A Bőség Angyalát most arra kértem, hogy tereljen a szerelem felé vezető útra.

Az imént említett gyakorlatban mélyen magamban lebegtem és megkérdeztem, hogy mit tehetnék azért, hogy megnyíljak a szerelem befogadására. Az Égiek egy beavató fürdőt ajánlottak, amelyben meggyógyítják bennem a bizalmat. Mindent előkészítettem úgy, ahogyan kérték. Sokat segítettek a barátnőm gyógyító olajai, amelyek feltöltötték nekem a vizet magasabb rezgéssel.

Amint átadtam magam a gyógyító fürdőnek, a víz körbefont és vezetni kezdett. Minden mozdulatom gyönyörűen megkomponált tánc volt, amelyben marionett bábként követtem egy bennem zengő dalt. Ez a dal egyre hangosabb lett bennem, s az olajok gyógyítása átitatódott a bőrömön, a puha eszenciájuk a sejtjeimben lüktetett tovább. A víz Istennőjének hívására megnyitottam a szívemet a bölcsességére, s ő megmutatta nekem, hogy milyen mélyen gyökerezik bennem „a nem vagyok elég jó” érzése. Az a félelemszál, amely magához kötött hihetetlenül erős és stabil volt, szürkés-feketés energia lengte körbe, s amelynek a végét egy olyan entitás fogta, amely valójában nem is létezik, az elmém teremtette. Ráláttam egy olyan tudatmanipulációs hálóra, amelyet az elmém szőtt, ami ott működött bennem egészen mostanáig úgy, hogy észre sem vettem a létezését. Öntudatlanul működtettem ezt a félelem-hálót magamban azáltal, hogy a félelmeim vezettek. Azt hittem, hogy én irányítok, de rá kellett döbbennem, hogy ez nem így van. Ez egy nagyon régi történet volt bennem, amivel nem is foglalkoztam, pedig ez volt az, ami elhomályosította a látásomat évek óta a szerelemmel kapcsolatban, emiatt utaztam végig „vakvágányon”.

De ott a fürdővízben MEGÉRKEZTEM. A víz újrakódolta bennem a szerelem érzését, a létezés örömét, s az érzések tisztaságát. Átmosta az emlékeimet gyógyító szeretetével, megajándékozott a felismerés örömével és a továbblépés áldásával. Újra éreztem, hogy a szerelemhez vezető út nem szenvedéssel és fájdalommal van kirakva, hanem örömmel és lelkesedéssel. Újra áthatott a báj és a huncutság. Tudtam, ha kinyitom a szemem, ott ragyog majd benne a szerelem fénye.  Ez a csodálatos hangulat lebeg körülöttem azóta is, el sem tudom mondani, hogy mennyire más érzés tisztán kapcsolódni ezzel a fényenergiával, a jelenben tart és varázslatra hív. S én követem a hívó szavát.

Boleyn Anna

Az opera számomra mindig különleges élményt tartogat. Nemrég Boleyn Annát néztem/hallgattam meg, ami lebilincselő volt, szinte a székhez tűzdelt, pedig elég kényelmetlen volt. A helyválasztás nem volt a legtökéletesebb, de ha valami igazán a szívcsakrához énekel, ezek olyan apró kis szösszenetek, amik nem befolyásolják az élményt.

Boleyn Anna nem feltétlenül egy pozitív figura a történelemben, de az énekesnő színészi alakítása zsugorítani kezdte a köztünk tátongó űrt. Felemelő énekével körbefont, s húzott magába, hogy éljem meg ezt a karaktert az örömével, szerelmével, szenvedésével és bátorságával együtt. Miközben ebben a különös összeolvadásban lüktettem, ráeszméltem a párhuzamokra köztem és Boleyn Anna között. Megvilágított olyan részeket az életemben, amelyek felett eddig elsiklott a figyelmem és nem tudatosítottam azokat. Hirtelen életem eseményei egy láncon futottak, amelyet én fűztem a döntéseimmel és azok következményeivel. Hirtelen annyira tisztán láttam, hogy hol követtem el hibákat, és ezek a hibák mind ugyanarra az egy dologra mutattak rá, ugyanaz ismételtem újra és újra: hogy megfelelésből hoztam döntéseket. Ezekben a múltbéli eseményekben egy volt közös, hogy nem a szívem szerint cselekedtem, hanem engedtem, hogy az elvárások a közelembe férkőzzenek, mázas álarcukkal elrejtsék az igaz valójukat, hízelgő szavukkal eltereljék a figyelmemet Magamról.

Boleyn Anna megmutatta, hogy nem a saját életemet éltem, nem az érzéseimet követtem, hanem mások bábjaként igyekeztem „jól” cselekedni. Mindig szeretettel álltam minden helyzethez és minden emberhez, ez volt a legtöbb, amit egy helyzetből ki tudtam hozni. De én, a ragyogó lélekláng sehol nem voltam. Magányosan ültem a testem egy sötét pontján, mert nem számítottam. Sem magamnak, sem másnak. Ott ültem és egyre magányosabbnak éreztem magam, egyre inkább elhagyatottnak, miközben az elvárás már az én arcomat díszítette hamis mosollyal, gyér álarccal.

Az én szerencsém, ami Boleyn Annának nem volt, hogy akkor és ott voltak szívkapcsolataim. Voltak, akik szívből szerettek, bármilyen is voltam és szeretnek ma is, hogy végre önmagamra találtam. És míg Boleyn Annát kivégezték vélt vagy valós „hibáiért”, én időben eszméltem, s fordítottam az életemen. Ha nem tettem volna meg, én is halálra ítéltem volna magam, és bár tovább dobogott volna a szívem, tovább éltem volna az életem, a lélek nélküli élet olyan, mintha elmúlnánk szépen, csendben. Akkor nehéz volt ezt a harcot megvívni, a sok támadásban stabilan állni, de egy csodálatos kegyelemi pillanatban döntöttem: élni akarok. Szívem szerint, őszintén, hazugságok nélkül. Ehhez porrá kellett zúznom magam, összetörni az álarcokat, és főnixként újra a magasba szárnyalni. Nem változtam meg gyökeresen, nem lettem más ember, csak új.

De ezt eddig még így sosem gondoltam végig, intenzív az életem, sok mindent csinálok, lendületesen élem az életem, mert szeretnék minden pillanatot kiélvezni benne. És figyelek mindenre, ami hatással van rám, hogy megtaláljam benne az ajándékokat. Az opera világa számomra egy varázsvilág, a zene és az ének szárnyukon röpítenek, a művészek pedig átégetik rajtam a saját gondolataimat, hogy érzelmekkel töltődjenek meg. Mindez egy fennkölt, magasztos atmoszférában, amely megtámogat minden rám rezonáló érzést.

Tökéletes összhangban voltam aznap este a darabbal, csukott szemmel hallgattam már a végét, nem olvastam a feliratot, így nem értettem a szöveget, mégis pontosan tudtam, hogy mi történik, mert arra figyeltem, hogy bennem mi zajlik, és csak engedtem, hogy vezessen az ének, s a záró jelenetben, amikor Anna felemelt fejjel vonult a kivégzésére és megkönnyebbülten lélegeztem fel, hogy én jól választottam. Mert az életet választottam és a fényt. És ez a legjobb választás, a legörömtelibb.

Ha valami véget ér, valami új indul útjára

Pénteken egy mozgalmas délelőtt után az egyik barátnőmmel hazafelé tartottunk, de nem tudtunk leállni a házuk előtt, mert egy macska feküdt az út közepén. A barátnőm dudált egyet, hátha csak elaludt, bár bennem már akkor megmozdult egy érzés. A macska nem mozdult. Kiszálltam az autóból, odamentem hozzá. Közelebb hajoltam a macskához, de nem láttam rajta semmilyen külsérelmi nyomot. Aztán megláttam, hogy a mellkasa emelkedik és süllyed. Hozzáértem, és keservesen nyávogni kezdett. Szívszorító dallam volt, egy olyan dallam, amivel már egyszer találkoztam, amely egyszer már visszhangzott a lelkemben.

Éreztem, hogy itt a vég számára és tudtam, hogy nem véletlen, hogy ott vagyok. Megfogtam a kis testét, és bevittem abba az udvarba, ahova tartozott, de senki nem volt otthon. Ösztönösen a napfényre tettem, hogy minél több érje őt. Összedörzsöltem a tenyerem, hogy a gyógyító energia útjára induljon, és a testére helyeztem a kezeimet. Éreztem, ahogy szívja magába az erőt, ami ahhoz kell neki, hogy átkeljen. A nyávogása egyre halkabb lett, és a kis mancsát a kezemre tette. Hálás volt nekem. Gyönyörű és meghitt pillanat volt. Én csak térdeltem felette és imádkoztam, tudtam, hogy már nem segíthetek neki, végig ez volt a fejemben, miközben valójában átsegítettem őt egy nehéz pillanaton. Elvettem a fájdalmat a testéből és tudtam, hogy nagyon hálás ezért.

Azokban a pillanatokban békés meghittséget éltem meg. Ahogy kapcsolódtam vele, tudtam, hogy rendben van és rendben is lesz. Nem volt benne sem harag, sem bánat, egyszerűen elvégezte a feladatát, és továbbhaladt egy magasabb erő felé. Lebilincselő bölcsesség és tudatosság áradt belőle, ahogyan a kezem rajta pihent, átáramolt rajtam megannyi információ, mielőtt átkelt volna, még átadott magából egy eszenciális bölcsességet. Nem is átadott, megosztott. Ez a helyes szó. És én is megosztottam vele azt, ami az én eszenciám: a szeretet. Csodálatos és felemelő volt az elmúlása, soha nem tapasztaltam még hasonlót sem.

Órákkal később az egóm erőre kapott és elkezdett a tudatomba régmúltból emlékeket fecskendezni. Éreztem, hogy rám akarja teríteni a szenvedés és a fájdalom nehéz köntösét, de nem akartam felvenni. Felül akartam írni ezt a programot, hogy a halál szenvedés és fájdalom. Az én személyiségem ragaszkodó és nehezen megváló, és éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor újrakódolhatom magam a lelkem vágya szerint. Végig Izzy videójára gondoltam, ami a Youtubon bejárta a világot. Nemcsak élni lehet örömmel, hanem a halált is lehet ünnepelni és nem azt, hogy már nincs köztünk, hanem azt, hogy valaha itt volt! És akkor belém nyilalt, hogy Bastet tanításán égtem át, egy régi sebet gyógyított bennem meg, aminek a fájdalmához olyan erősen ragaszkodtam. Az öröm, a zene és az élvezetek Istennője megmutatta, hogy ez Nekem fájdalom, magamat sajnálom, mert aki átlépett, annak folytatódik a kaland, csak máshol, másképp. Megkönnyebbültem és megszabadultam az évek óta cipelt terhek alól, kivontam belőlük a fájdalmat és már csak egy békés arc szeretetteljes mosolya az, ami megmutatja magát azokból az időkből.

Áldás érte.

Izzy: Over the rainbow 

http://www.youtube.com/profile?user=mountainapplecompany&src_vid=V1bFr2SWP1I&feature=iv&annotation_id=annotation_578920#p/u/0/V1bFr2SWP1I

Avalon Hív - A misztériumutazás, A harmadik Kapu (részlet)

Iléne érezte, hogy Sitoch szavai, mint egy tűhegyes nyíl fúródnak szívébe, pont a közepébe. S mintha valamilyen kék fény áradt volna ki belőle, s kezdett áramolni szívébe, majd onnan kifelé. Ez a gyógyító fény elindult a torka felé, hogy átragyogja a méreggömböt, amit ott talál. Keresztüljárta minden kis zugát, s finom érintésével simogatta, s oldotta fel, mi már meg volt kövesedve. Balzsamként fonta körbe ezt a gombócot a torkában, hogy ne sértse fel a belülről az a sok tűhegyes, éles gondolat, amik mindenképpen utat akartak már maguknak. Iléne egy dolgot még mindig nem értett. Ha nem volt őszinte Merlinnel, akkor most hogyan kerülhetett ide?

-  Nem Merlinnel nem voltál őszinte, hanem magaddal. – mondta Sitoch – Merlin tanítása az Egységélmény volt, azt pedig megélted. Nem tudom, hogy voltál képes rá, engem ne kérdezz, minden átmenet, minden beavatás nélkül, egyszer csak megtörtént. Mondhatnám, hogy Merlin is meglepődött, de persze őt tudta előre, hogy így lesz. Van, akinek az elméjének ehhez varázslásra, hókusz-pókuszra van szüksége, neked nem volt, elég volt az ősi erő. Ez tényleg ritka. Igaza volt Merlinnek, tényleg különleges vagy. Ja, persze, tudom, tudom, nem vagy az. – Sitoch újra hangosan nevetett. Nagyon szórakoztatta Iléne kisebbrendűsége. Kár, hogy a lány nem látja, hogy ez mennyire akadályozza őt abban, hogy kiteljesedjen. De gyorsan tanul, hátha hátrahagyja ezt, hogy állandóan lefojtja saját magát.

Egy tóhoz érkeztek, Sitoch a tóra mutatott. Fodrozódni kezdett a vize, mintha vihar dúlt volna benne. Vad hullámok csaptak egymásnak, a partján álló fák leveleit tépázták. Csak a tó körül olyan vihar keveredett, amely pusztító erővel rontott a víz felszínének, hatalmas hullámokat gerjesztett, a fák mélyen hajoltak a tó fölé. Aztán lassan csendesedni kezdett a háborgó szél, lágyan dédelgetni kezdte a fákat, mint gyermekeit, s elsimította a tó felszínét. Most olyan volt, mint egy tükör.

Iléne meglátott benne egy nőt, aki álomszép volt, s akinek csodálatos képességei voltak. Azonnal érezte az emberek fájdalmát, és egyetlen szerető érintéssel meg tudta őket gyógyítani. Mintha egy filmet nézett volna, olyan érzés volt látnia ezt a jelenetet. Egy nőkből álló csoport behálózta őt, saját katonájává tette. Tiszta látását elhomályosították, és rávették, hogy saját, önző tanaikat szolgálja. A lány azt hitte, hogy továbbra is a fény harcosa, hogy ragyogó képességeit nem elpazarolja, hanem kiteljesíti. Hízelegtek neki, dicsérték képességeit, különlegesnek tartották őt, s ő elhitte minden szavukat. Az önérzete napról napra csak nőtt, úgy érezte, hogy kiválasztott, hogy ő maga a megtestesült jóság. Kialakult benne egy felsőbbrendűség, s lenézte a tisztátalanokat. Megvetette a bűnösöket és szubjektíven ítélkezett felettük. Ennek a csoportnak a vezetője egy gonosz és kegyetlen nő volt, aki szörnyű kínokat mért a neki ellenszegülőkre, és a lány saját egóján keresztül, őt kezdte szolgálni. A lány lassan látni kezdte, hogy az út, amelyen halad nem lehet a fényé, hiszen senki nem érdemelhet ilyen kegyetlen büntetést, még akkor sem, ha a szíve sötétségben él. A lány, ahogy kezdett tisztán látni, érezte, hogy ő az, aki, a rossz helyen van. Érezte, hogy behálózták, és a szeretet nevében borzasztó dolgokra vették rá. Ébredése, mint a felkelő napé olyan volt, ragyogása kezdett visszatérni, s tudta újból kívülről szemlélni az életét. Erőt gyűjtött. Azonban vezetőjük kegyetlensége megrémítette. Ismerte mérhetetlen bosszúvágyát, s tudta, hogy mi vár rá, ha ellenszegül. Rettegés és félelem járta át szívét, mintha egy fagyos kéz markába szorította volna azt. Nem mert neki ellenszegülni, félt a büntetéstől, félt a kegyetlenségtől. Ahogy teltek a napok, egyre világosabban látta a csoport sötét tevékenységét és saját önhittségének csapdájában vergődött, akár egy szárnya szegett madár. Azonban már megváltozott, s ezt a többiek megérezték. Látták rajta, hogy lelke elzárkózott, többé már nem tud együtt dobbanni velük a szíve. Így, amitől a legjobban félt, hát elkövetkezett. A vezető kegyetlensége utolérte, s a legkülönbözőbb kínokat mérte rá, mérgének megannyi szikráját szórta szét, s fecskendezte átkait a lány lelkébe. Nem engedte, hogy a lány csodálatos szívéből az élet kihunyjon. S most, ott feküdt a lány koszosan, piszkosan, vérben ázva, fázva, elgyötörten egy hideg kőszobában. Elveszítette méltóságát, nem tudta többé szeretni magát, lelkét mardosta a bűntudat, amiért ebben a kegyetlenségben ő is részt vállalt valaha, ártatlan lelkeket tépázva meg.

Ilénének összeszorult a szíve, ahogyan ezt a lányt nézte. S lassan egy ismerős érzés kerítette hatalmába, mintha talán ez vele történt volna meg. Ez a fojtogató érzés átjárta a torkában a gombócot, s a felismerés csírái a lelke mélyén életre keltek, ez ő! Ez a lány, ez ő! Homályosodott a tó tükre, majd egészen eltűnt a kép. Újra csak egy békés tó volt, mely csendesen ült a föld nekiszánt méhében.

Iléne könnyein keresztül Sitoch-ot nézte, kérdőn nézett rá, bár érezte már magában a választ.