Tegnap
délután egy barátomat vártam gyógyításra. Miközben készültem a közös munkára,
és kapcsolódtam a lelkével, éreztem, hogy mélyen benne milyen komoly
feszültségek dúlnak. Megérkezett, ösztönösen magába szívta a gyógyító levegőt,
s előre szólt, hogy valószínűleg bele fog aludni a gyógyításba, mert nagyon
fáradt. Nem így történt.
Nagyon
mély energetikai munkába kezdtünk, a lelke arra vágyott, hogy múltbéli
sérelmeket és fájdalmakat vezessünk ki a testéből, amiket tárolt, mert
bármelyik pillanatban robbanhat benne a felhalmozódott elfojtás. Nem aludt bele
a gyógyításba, sőt a teste végig éber volt, több izomcsoport is meg-megrándult,
amikor kivezetődött egy-egy emlék. Ugyanakkor testi szinten többször éreztem
ellenállást is, de a lelke vágyott a tisztulásra. Ez csak egy rövid kitekintő
volt, mert érdekes újra és újra megtapasztalni, hogy a lélek és az elme gyakran
teljesen külön utakon járnak, ami az egyiknek jó, a másiknak megterhelő és
fájdalmas. De hosszútávon, ha valaki a lelke rezgését figyelmen kívül hagyja,
elfogy előle a tiszta levegő, a testben elakad a tiszta energia szabad
áramlása, gyulladási csomópontok, blokkok akadályozhatják a szabad létezést.
Egyre inkább csökkenhet a test rezgése, ezáltal nehezebb élethelyzeteket,
feladatokat vonzhat az illető magához. De a test is, és az élet is mindig
jelez. Hogyan?
Jelen
esetben látszólag az illető élete viszonylag rendben volt. Amikor elmondtam
neki, hogy mit tapasztaltam, meglepődött. Majd a beszélgetés végén megnézte a
telefonját, volt egy nem fogadott hívás, és még előttem visszahívta a számot,
és a következő történt azalatt az idő alatt, amíg gyógyítottam: az irodájában
jelzett a füstjelző készülék (ez azért érdekes, mert nincs is ott füstjelző
készülék), megjelentek az irodánál a tűzoltók, s bár tüzet nem láttak, füstöt
nem éreztek, azért berúgták az ajtót, hogy meggyőződjenek arról, hogy minden
rendben van-e. Ez számomra nagyon szimbolikus volt, nála is „be kellett rúgni
az ajtót”, s bár ő nem tudta, de a lelke leadta a „vészjeleket”, és el kellett
simítani a testében a felgyülemlett blokkokat, mielőtt egy robbanást idéztek
volna elő benne. Az irodában is lehetett volna tűz, de nem volt, s nála is csak
parázslott az elfojtás, amibe, ha belekap a szél, komoly pusztítást idézhetett
volna elő. És nem mintha ezek után még szükség lett volna megerősítésre, de
Osho kártyájából az ’elfojtás’ lapot húzta.
„Amint
bent, úgy kint”. Csak abból, amilyen a környezetünk, amilyen helyzeteket
magunkhoz vonzunk annyi mindent megtudhatunk arról, hogy milyen folyamatokat
élünk belülről. Minden perc egy áldás, mert mindig szabadon dönthetünk, hogy
mit akarunk élni, hogy kik vagyunk, és minden percben szabadon felvállalhatjuk
magunkat és az érzéseinket. Ez tesz igazán szabaddá mindannyiunkat, s így halad
a világ is a gyógyulás útján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése