Fogd már meg a kezemet

A hétvégén nagyon sokat tanultam az alázatról. Azt hittem, hogy már így is sokat tudok róla, de rá kellett jönnöm, hogy magasabb szinteken semmit sem tudok róla. Amikor egyetemre jártam, vendéglátóztam mellette és itt rengeteg fájdalmas leckét kaptam az alázatról és szolgálatról, szükségem is volt rá, mert az öntudatom hatalmas volt. 5 év alatt tört be a sors annyira, hogy az életem egy teljesen más irányt vett, minden álszent dolog, amiben addig hittem, kártyavárként omlott össze az életemben. Ez 13 éve volt, amikor eldöntöttem, hogy elindulok egy olyan úton, amit nem ismerek és nem tudom, hogy merre tart.

Ma visszanézve életem egyik legjobb döntését hoztam meg akkor, s a napokban elméláztam azon, hogy rengeteg nehézséggel találkoztam a „spirituális” utamon, s arra is rá kellett döbbennem, hogy ezek mind az én makacsságom miatt váltak nehézséggé. Van bennem egy önteltség, amivel továbbra is én akarom irányítani az életemet, s nem engedem, hogy vezessenek. Ez az önteltség hullott darabokra a hétvégén. Sajnos be kellett látnom, akármilyen nehéz is volt, hogy nekem fontos volt eddigi életemben, hogy ha csinálok valamit, tudjanak róla mások. Először azzal mentegettem magam, hogy író vagyok, az a dolgom, hogy írjak mindenről, ami történik velem. És ez így is van, ez fontos számomra, de az ÉN-t szeretném kivenni az összes történetből. Az árvíz megmutatta, hogy ez az ÉN úgy befolyásolja a helyzeteket, ahogy neki tetszik, és ezeket a cselekedeteket bebújtatja a segítség köntösébe. Szeretném kihangsúlyozni, hogy fontos, hogy segítsünk egymásnak, de a mögötte meghúzódó szándék az, ami igazán számít.

Ez az alázat számomra egy magasabb foka, amikor már nemcsak a cselekedetimet tisztítom meg az ÉN játszmáitól, hanem a szándékaimat, gondolataimat is. Most talán azt gondolod, hogy ez milyen könnyű, de sajnos nem az. Leleplezni önmagunk játszmáit sosem egyszerű. Amikor valaki azt az utat választja, hogy segít másoknak, előbb-utóbb szembe kell néznie a saját mögöttes szándékaival, és azokat megtisztítani és átfényesíteni.

Az én életembe egy ponton belépett az önzetlen szolgálat, amit lelkesen és szívesen teszek. De egészen mostanáig sosem néztem be ezek az események mögé, hogy miért vannak jelen az életemben, miben kell gyógyulnom nekem azáltal, hogy másoknak segítek. Ez most hétvégén, az árvíz kapcsán vált teljesen világossá számomra, amikor egy zenében a következő mondatot hallottam meg: „Nyújtom, fogd már meg a kezemet”. És akkor rádöbbentem, hogy számtalanszor hagyom lógni az Égiek kezét, és nem fogom meg. Nem bízom bennük és átveszem az irányítást. Egy aprócska, jelentéktelen történetben akkora vihart éltem meg a lelkemben ennek kapcsán, és mélyen, alázattal értettem meg, hogy bárhova is sodor az élet, bármit is kell csinálnom, miközben én máshol akarok lenni és máshogyan akarok cselekedni, alázattal el kell fogadnom, hogy ahol vagyok, ott a helyem. Hiába hiszem azt, hogy máshol többet tudnék segíteni, ez nem így van. Ott tudok a legtöbbet tenni, ahol éppen vagyok.

Eddigi életem legtöbb problémájának a forrása az volt, hogy szerintem mindig máshol kellett volna lennem, mindig mást kellett volna elérnem, sosem azt, ami megtörtént, amim van. Ez önteltség. Ez eltaszít a jelen csodás pillanataitól és az ego egy állandó feszültségben tart, és nem találom az elégedettséget, a boldogságot. Amikor más megpihen egy mosollyal az arcán, én akkor már agyban a következő feladaton pörgök, nem élvezem ki a munkám gyümölcsét, nem élvezem ki azt az elismerést, amiért hajtottam. Hajtok egy olyan elismerésre, amire nincs is szükségem, ezért nem örülök neki, amikor megérkezik, mert a lelkemnek annyira mindegy, hogy a külvilágtól mi érkezik, neki csak az számít, hogy mi az igazi szándékom. Most már nekem is csak ez számít. Nyújtják, és megfogom a kezüket!

Párkapcsolataink "ellensége" Hollywood

Most, hogy túl vagyok az első párkapcsolati gyógyító napon, rengeteg bölcsességgel és szeretettel lettem gazdagabb. A legmegindítóbb az volt számomra, hogy a nehézségek közepette a párok érezték a hívást és akartak tenni azért, hogy meggyógyítsák a kapcsolatukat. 

A saját életemből is tudom, hogy egy hét éves kapcsolatba nagyon nehéz visszahívni a romantikát és nem könnyű újat mutatni. Azt tapasztaltam meg ezen a csodálatos napon, hogy mindenki újdonságra vágyik és párkapcsolataink legnagyobb „ellensége” Hollywood. A legtöbbünkben él egy illuzionált, romantikus kép a szerelemről, amelyet a filmvásznon látunk, csodálatos megismerkedések, érzelmes férfiak és megértő nők, és persze a happy end. De azt már nem látjuk a vásznon, hogy milyenek a tökéletes pár hétköznapjai. Amikor már nem zeng a harsona a fülükbe, amikor nem szól a zene az utcán, amikor sétálnak, amikor már nincs tűzijáték, csak ők ketten vannak, túl a lila ködön, csupaszon egymásnak a hétköznapokban.

Ahelyett, hogy elfogadnánk és szeretnénk azt, amit a hétköznapokban megélünk a párunkkal, ahelyett arról álmodunk, hogy jön egy tökéletes férfi, aki kitalálja minden gondolatunkat. Bárcsak mindannyian felismernénk, hogy a számunkra tökéletes férfi mellettünk van, és ahelyett, hogy arra várnánk, hogy ő találja ki, hogy mit szeretnénk, megmondanánk egyszerűen, praktikák nélkül. Valamiért azt az embert vonzottuk be az életünkbe, akivel párkapcsolatban élünk, ahelyett, hogy folyton kifelé tekingetnénk, hogy „mennyivel zöldebb a szomszéd kertje”, megértenénk azt, hogy ezt az embert azért vonzottuk az életünkbe, mert a jelenlegi minőségünkhöz, amit szeretnénk megtanulni, Ő passzol a leginkább. Nos igen, ha ez nem igazán tetszik, akkor ismét lehet befelé figyelni, hogy vajon mivel hívtam meg az életembe.

Mindannyiunk körül van egy finom energiaburok, ami tele van a mi energiáinkkal. Ezek az energiamezők gyakran korábban találkoznak, minthogy mi a fizikai síkon megismernénk egymást. Azt hiszem, hogy egymás energiáiba szeretünk bele, nem pedig a másik külsejébe. Lehet, hogy az elménket az vonzza, de a lelkek találkozása már régen eldöntetett, már azelőtt, hogy jelenlegi bőrünkbe belebújtunk volna. Amikor két lélek megnyílik arra, hogy találkozzanak, el kezdik hívni egymást, és a sors addig szövi a hálóját, mígnem egyszer csak a két szempár egymásba ég.

Nekem az a tapasztalatom, hogy nem zúgnak a harangok, nem repkednek lepkék, nem fúj a szél, miközben ragyogóan süt a nap, hogy a hajam táncot járva hívja a másikat, hanem egyszerűen egy mély pillantásban megérkezünk a nem hivalkodó, csendes, és csodálatosan harmonikus együttlétbe. Volt, amikor zúgattam a harangokat magam körül, amikor olyan színesre rajzoltam egy történetet, hogy már a színek elvakítottak, annyira felfújtam egy szerelem képzelt világát, hogy törvényszerű volt, hogy kidurran, s ez a durranás engem is megsebez. Az elmém átvette az irányítást és olyan vágyak nyomába eredtem, amelyben nem számított a valódi érzelem, csak az, amit akartam.

Ma már sokkal többet ér számomra a valóság, mert gyönyörű, kiszámíthatatlan és tele van élettel. Ahogyan a hétköznapjaink is tele van kettőnk fantasztikus energiáival, ne engedjük ezeket elveszni, ne mondjuk le az élet élvezetéről azért, mert már régóta együtt vagyunk, vagy mert vannak gyermekeink, akiknek mindent oda akarunk adni magunkból. Az élet élvezete alatt azt értem, hogy egy párnak szüksége van a romantikára, a flörtre, az apró meglepetésekre, az egymással töltött minőségi időre. Ha ezt kivonjuk az életünkből, akkor csupán robot módjára éljük az életünket, s lemondunk arról a lüktetésről, pulzálásról, amitől érezzük, hogy élünk, s amiről tudjuk, hogy a másikkal összetart.

Természetesen vannak olyan kapcsolatok, amelyek menthetetlenek már, hiszen annyira eltávolodott a két lélek egymástól, de ha azt érezzük, hogy van a kapcsolatunkban még szikra, akkor tegyünk érte!!! Gyógyítsuk meg! Ha visszagondolunk eddigi kapcsolatainkra, talán megtaláljuk mindegyikben ugyanazt a feladatkört, amin kapcsolatról kapcsolatra dolgozunk. Ha megértjük ezeket a törvényeket, amelyeket a kapcsolati dinamika mutat nekünk, ha megpróbáljuk a társunk szemén keresztül szemlélni önmagunkat, megértjük, hogy mi magunk sem vagyunk tökéletesek és tudunk mit tenni azért, hogy együtt boldogok lehessünk.