Iléne érezte, hogy Sitoch szavai, mint egy tűhegyes nyíl fúródnak szívébe, pont a közepébe. S mintha valamilyen kék fény áradt volna ki belőle, s kezdett áramolni szívébe, majd onnan kifelé. Ez a gyógyító fény elindult a torka felé, hogy átragyogja a méreggömböt, amit ott talál. Keresztüljárta minden kis zugát, s finom érintésével simogatta, s oldotta fel, mi már meg volt kövesedve. Balzsamként fonta körbe ezt a gombócot a torkában, hogy ne sértse fel a belülről az a sok tűhegyes, éles gondolat, amik mindenképpen utat akartak már maguknak. Iléne egy dolgot még mindig nem értett. Ha nem volt őszinte Merlinnel, akkor most hogyan kerülhetett ide?
- Nem Merlinnel nem voltál őszinte, hanem magaddal. – mondta Sitoch – Merlin tanítása az Egységélmény volt, azt pedig megélted. Nem tudom, hogy voltál képes rá, engem ne kérdezz, minden átmenet, minden beavatás nélkül, egyszer csak megtörtént. Mondhatnám, hogy Merlin is meglepődött, de persze őt tudta előre, hogy így lesz. Van, akinek az elméjének ehhez varázslásra, hókusz-pókuszra van szüksége, neked nem volt, elég volt az ősi erő. Ez tényleg ritka. Igaza volt Merlinnek, tényleg különleges vagy. Ja, persze, tudom, tudom, nem vagy az. – Sitoch újra hangosan nevetett. Nagyon szórakoztatta Iléne kisebbrendűsége. Kár, hogy a lány nem látja, hogy ez mennyire akadályozza őt abban, hogy kiteljesedjen. De gyorsan tanul, hátha hátrahagyja ezt, hogy állandóan lefojtja saját magát.
Egy tóhoz érkeztek, Sitoch a tóra mutatott. Fodrozódni kezdett a vize, mintha vihar dúlt volna benne. Vad hullámok csaptak egymásnak, a partján álló fák leveleit tépázták. Csak a tó körül olyan vihar keveredett, amely pusztító erővel rontott a víz felszínének, hatalmas hullámokat gerjesztett, a fák mélyen hajoltak a tó fölé. Aztán lassan csendesedni kezdett a háborgó szél, lágyan dédelgetni kezdte a fákat, mint gyermekeit, s elsimította a tó felszínét. Most olyan volt, mint egy tükör.
Iléne meglátott benne egy nőt, aki álomszép volt, s akinek csodálatos képességei voltak. Azonnal érezte az emberek fájdalmát, és egyetlen szerető érintéssel meg tudta őket gyógyítani. Mintha egy filmet nézett volna, olyan érzés volt látnia ezt a jelenetet. Egy nőkből álló csoport behálózta őt, saját katonájává tette. Tiszta látását elhomályosították, és rávették, hogy saját, önző tanaikat szolgálja. A lány azt hitte, hogy továbbra is a fény harcosa, hogy ragyogó képességeit nem elpazarolja, hanem kiteljesíti. Hízelegtek neki, dicsérték képességeit, különlegesnek tartották őt, s ő elhitte minden szavukat. Az önérzete napról napra csak nőtt, úgy érezte, hogy kiválasztott, hogy ő maga a megtestesült jóság. Kialakult benne egy felsőbbrendűség, s lenézte a tisztátalanokat. Megvetette a bűnösöket és szubjektíven ítélkezett felettük. Ennek a csoportnak a vezetője egy gonosz és kegyetlen nő volt, aki szörnyű kínokat mért a neki ellenszegülőkre, és a lány saját egóján keresztül, őt kezdte szolgálni. A lány lassan látni kezdte, hogy az út, amelyen halad nem lehet a fényé, hiszen senki nem érdemelhet ilyen kegyetlen büntetést, még akkor sem, ha a szíve sötétségben él. A lány, ahogy kezdett tisztán látni, érezte, hogy ő az, aki, a rossz helyen van. Érezte, hogy behálózták, és a szeretet nevében borzasztó dolgokra vették rá. Ébredése, mint a felkelő napé olyan volt, ragyogása kezdett visszatérni, s tudta újból kívülről szemlélni az életét. Erőt gyűjtött. Azonban vezetőjük kegyetlensége megrémítette. Ismerte mérhetetlen bosszúvágyát, s tudta, hogy mi vár rá, ha ellenszegül. Rettegés és félelem járta át szívét, mintha egy fagyos kéz markába szorította volna azt. Nem mert neki ellenszegülni, félt a büntetéstől, félt a kegyetlenségtől. Ahogy teltek a napok, egyre világosabban látta a csoport sötét tevékenységét és saját önhittségének csapdájában vergődött, akár egy szárnya szegett madár. Azonban már megváltozott, s ezt a többiek megérezték. Látták rajta, hogy lelke elzárkózott, többé már nem tud együtt dobbanni velük a szíve. Így, amitől a legjobban félt, hát elkövetkezett. A vezető kegyetlensége utolérte, s a legkülönbözőbb kínokat mérte rá, mérgének megannyi szikráját szórta szét, s fecskendezte átkait a lány lelkébe. Nem engedte, hogy a lány csodálatos szívéből az élet kihunyjon. S most, ott feküdt a lány koszosan, piszkosan, vérben ázva, fázva, elgyötörten egy hideg kőszobában. Elveszítette méltóságát, nem tudta többé szeretni magát, lelkét mardosta a bűntudat, amiért ebben a kegyetlenségben ő is részt vállalt valaha, ártatlan lelkeket tépázva meg.
Ilénének összeszorult a szíve, ahogyan ezt a lányt nézte. S lassan egy ismerős érzés kerítette hatalmába, mintha talán ez vele történt volna meg. Ez a fojtogató érzés átjárta a torkában a gombócot, s a felismerés csírái a lelke mélyén életre keltek, ez ő! Ez a lány, ez ő! Homályosodott a tó tükre, majd egészen eltűnt a kép. Újra csak egy békés tó volt, mely csendesen ült a föld nekiszánt méhében.
Iléne könnyein keresztül Sitoch-ot nézte, kérdőn nézett rá, bár érezte már magában a választ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése