Megszólal a csend

Andrea Bocelli hangja betölti a teret körülöttem, süt a nap és Dobogókő felé tartok, s ennek az angyali hangnak a rezgése hirtelen elér bennem egy olyan helyre, ahol még nem jártam.  Önkéntelenül megtelnek a szemeim könnyekkel és egyetlen mondat visszhangzik bennem: „Ne engedd el a kezem, ha messzire sodródom.” Valami nagyon elementáris szakad fel bennem, elnehezedik a mellkasom, félre kell állnom az úton, és csak tágulok bele a semmibe, és egy távoli múlt emlékei kezdenek derengeni lelki szemeim előtt. Érzem, hogy hátrálnék ki ebből a helyzetből, pedig fantasztikusan érzem magam ebben az isteni jelenlétben, de tudom, hogy képtelen lennék befogadni még az üzenetet. Érzem, hogy valami olyasmivel kerülök szembe, ami a régóta dédelgetett, gyermeki álmaimat fogja porrá zúzni. Látom magam, hogy egy sziklán összetörten heverek, ugyanaz a kép, amit megéltem a szívcsakra robbanásakor, ott fekszem összetörten, megalázva, elhagyatva, reménytelenül, de leginkább magamra hagyva. Kinyitom a szemem, hogy meneküljek a kép elől, de már bennem van, már nincs hova futni előle. Továbbhaladok, és próbálok úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna. Rémálomként gyötör ébren ez a kép, de érzem magamban az ellenállást, erővel fordítom más irányba a fejem, nem akarom, nem tudom látni. 

El lehet futni az emlékek elől, de minek? Úgyis megtalálnak. Nemrég jöttem haza Szlovéniából, ahol megéltem a leghatalmasabb mélységet magamban, ahova eddig eljutottam. Olyan mély csendet tapasztaltam meg, aminek a létezését nem is sejtettem. A csend magára zárt, s elmerültem benne. Árnyak jöttek-mentek  bennem, szomjaztam a levegőt, s kerestem magam, de nem találtam. Belevesztem a csendbe és a sötétségbe. Addig néztem a sötétbe, míg végre belé láttam. Míg végre mertem meglátni, s a sötétség visszanézett rám. Nem volt félelmetes, inkább megrendítő, meg akartam érinteni. S akkor megszólalt a csend: „Ne engedd el a kezem, ha messzire sodródom.” S én erre az egy mondatra kiüresedtem, feladtam a harcot. Bármit is jelentsen, nem harcolok tovább ellene. Elég volt a küzdelmekből, nem akarok többé az árral szemben úszni. Azt hiszem, a lelkem legmélyén pontosan tudtam, hogy mi történik velem, de az elmém képtelen volt felfogni mindezt akkor, abban a pillanatban. Csak engedtem magam, hagy utazzak a sötétségben, hagy tanítson, magamról, szerelemről, elvárásokról. 5 napon ebben az állapotban lebegtem, jelen voltam a csendben, a mélyben, s jelen voltam a nyaralásban, a pihenésben. Először tapasztaltam meg a párhuzamos valóságban való jelenlétet és az életben való jelenlétet. Csak figyeltem, hogy mi történik velem, nagyon új volt még ez a helyzet. 

Tegnap a végére ért bennem a felismerés. Álmok, váratlan találkozások nyomán megértettem azt, hogy nem kerülhetem el azt, ami elől folyamatosan kitérek. Régóta azon dolgozom, hogy lerakjam azt a párkapcsolati mintát, ami meggyötri a lelkemet. Most már tudom, hogy ezt a mintát csak a megtapasztalás útján tudom meggyógyítani. Világos az üzenet, ezt vállaltam. Mindig egy kicsit „rózsaszín” párkapcsolatra vágytam, és ebben továbbra is hiszek, csak azt nem tudtam, hogy ezt a varázslatot nekem kell megteremtenem. Ha úgy tetszik, a vöröst rózsaszínné kell változtatnom, s ebben a transzformációban fogok tudni feloldódni. Mikor ez a felismerés végig ért bennem, újra hallottam a mondatot, ami akkor is ott rezgett bennem, amikor megteremtettem az életutamat, tudtam, hogy messzire fogok sodródni Tőle, nem fogom felismerni Benne a Szerelmet. Az asztrológiában is benne van, az aszcendenssel szembeni deszcendens jelöli a Társat. A legtávolabbi pontot tőlünk. 

S most gyűjtöm az erőt, hogy azzal az érzékenységgel, amivel születtem, be tudjam fogadni Őt az életembe. Egyenlőre csak azt látom, hogy ez az egész történet milyen félelmetes számomra, s milyen nehezen adom meg magam ennek. S közben jobban akarom, mint bármit az eddigi életemben, a lelkem feloldást akar, haza akar térni Hozzá, s közben olyan nehéz elfogadni, hogy gyakran a lelkünk és a személyiségünk nincs összhangban, s Ő mindezt nem tudja. Ez nekem feladat, hogy megnyíljak az érkezésére és engedjem, hogy tanítson és átégesse rajtam életem legnehezebb vállalását. De már nem tudok tovább menekülni, elfáradtam ebben, s most minden bátorságomra szükségem van, hogy életem legnagyobb kalandjából boldogan és szeretettel térjek meg. :)

Bliss <3