Lelkek találkozása

Már karácsony óta készülök arra, hogy megírom ezeket az érzéseket, de egészen mostanáig sajnos nem volt időm arra, hogy a gép elé üljek és írjak. Karácsonykor nagyon sok szép élmény ért, rég volt ennyire meghitt és szeretetteljes az ünnepem.

A Bolyki Soul & Gospel kórus csodálatos estjén, amelyről már írtam, elhangzott egy mondat: „Karácsony a hajléktalan születésének ünnepe”. Ez a mondat mélyen megérintett, hiszen valóban, nem volt egyetlen hely, család, otthon, aki befogadta volna a szülni készülő Máriát. Talán éppen ezen érzések miatt, amelyek annyira megérintettek és elindítottak bennem valamit, az unokatestvérem felhívott, hogy lenne-e kedvem ahhoz, hogy 24-e délutánján általunk összeállított csomagokkal megkeressünk hajléktalanokat és boldog ünnepeket kívánjunk nekik.

Az önzetlen szolgálat az életem része, az elmúlt években Szentendrén az Angyalmama programban vettünk részt (az egész baráti társaság, fantasztikus volt!), de idén elmaradt a megkeresés, és helyette ez az ötlet talált rám. Azonnal igent mondtam erre a kezdeményezésre, mert tudtam, hogy ez egy kölcsönös gyógyulás lesz.

A Beszélgetések Istennel című film már közelebb hozta hozzám ezt a hajléktalan témát, de éreztem magamban, hogy bennem félelem van irántuk, félek megközelíteni őket. Nem tudom, hogy ez a félelem miből táplálkozik, de azt tudtam, hogy van, és hogy tenni akarok ellene.

23-án este a meditációm után kértem az Angyalokat, hogy másnap olyan emberekhez vezessenek, akikkel együtt tudunk gyógyulni, és akiknek a lelke engem hív. Még egy barátunk csatlakozott hozzánk 24-én, lelkesen csomagolni kezdtük: zoknit, sapkát, zacskós levest, csokit és szaloncukrot. Összeálltak a csomagok, és elindultunk, hogy az ünnepek misztériumát éljük, az EGYSÉGET.

Számomra azonnal érezhető volt, hogy a lelkek találkozása előre elrendeltetett, pontosan tudtam, hogy hova kell mennem, és ki várja azt, hogy nyitott szívvel, őszinte közeledéssel, szabad tekintettel, mély együttérzéssel, de mosolyogva kellemes ünnepeket kívánjak. És megtörtént a csoda, nem éreztem azt, hogy különbözök tőlük bármennyire is. Jó volt átélni azt, hogy nem húzódtam vissza abban a pillanatban, amikor az érintésre került a sor. Korábban már megfigyeltem, hogy amikor adok pénzt a lámpánál állóknak, mindig beleejtem a tenyerébe, hogy nem érintkezzünk fizikailag.

Most, hogy megnyíltam arra, hogy ezt a sebet, ezt az elkülönülést meggyógyítsam magamban, fantasztikus szabadság volt az, hogy amikor odaadtam az ajádnék zacskót, ráfogtam a hölgy kezére, és mélyen a szemébe néztem, hogy a lelkéig lássak, és kifejezzem a hálámat, amiért elvállalta, hogy tanít és átsegít ezen a helyzeten.

Az utca forgataga megállt mellettünk pár pillanatra, talán ösztönösen megérezték az emberek, hogy történik „valami”, azon túl, hogy valaki gondolt rá is, és megajándékozta karácsonykor. A szemében láttam visszatükröződni embereket, helyzeteket, fájdalmakat, szégyent, amelyek most az érintés által homályosodni kezdtek, és bennem talán ugyanezek a történetek fénnyé gyúltak. A sötétség, amelyben bizonyos lélekrészeink le voltak dermedve, most kegyelmet nyertek. Egy pillanat volt csupán, de a tavalyi karácsony legszebb pillanata számomra.

Nagyon jó volt megtapasztalni ezen a délutánon, hogy milyen csodálatos adni és kapni, a szeretet energiacseréjében úsztunk, soha ilyen szépnek Budapestet még nem láttam, a szívem ünneplőbe öltözött egyetlen varázslattal, és végtelen szabadság lett úrrá rajtam. Nem tudom, hogy ez a délután hogyan ajándékozhatott meg az igazi szabadság érzésével, de megtörtént. Azóta ez az érzés a lényem része, és általa fantasztikus helyzeteket élek meg! Áldás ezért a megtapasztalásért!