Nemrég
voltam egy kiállításon, és az ott látott egy-két kép megpiszkált bennem valamit
a múltból. Két út (két külön festő képei által) vált ketté bennem a kiállítás
kapcsán, a jelen gyönyörű fénnyel teli pillanatai és az út, amely megidézett egy
régi hangulatot. Csak figyeltem, ahogyan hömpölyögnek az érzések bennem, néha
vadul kavarogtak, néha hanyagul ide-oda fodrozódtak. Néha egy váratlan
pillanatban egy fojtogató érzés tört rám, ahogy kereste a kiutat mindez
belőlem. Ezek a képek a lelkemben elértek egy olyan titkos helyre, amely egy
megidealizált világ cukormázas emlékeit rejtette. Nem álltam ellen neki, de nem
is siettem el a szembenézés pillanatát.
Minden
reggel futok megint. Csodálatos végre a szabadban, a kora reggel illatát
magamba engedni. Nekem ez az, ami segít feldolgozni és leföldelni a lelki
folyamataimat. Na meg az írás, ez is sokat segít. Ma, amikor beraktam a fülembe
a fülhallgatót és elindítottam az mp3 lejátszót, éreztem, hogy valami kezd
átszakadni bennem. Visszafelé levettem a cipőmet és beszaladtam a szántóföldre,
arra vágytam a leginkább, hogy a talapim érjék a földet, hogy a kapcsolat „közvetlen”
legyen. Mire leértem, az elengedés könnyei már utat törtek magunknak bennem és
a történetem cseppek alakjában legördült az arcomon, kijelölte az utat magának,
azt az utat, amelyikben a leginkább meg tudta mutatni magát.
Nagyokat
sóhajtottam, hogy az érzések minél lejjebb jussanak bennem és minél több
mindent magukhoz tudjanak ölelni. Figyeltem, ahogyan peregnek előttem a képek
egy olyan életről, amit tudatosan toltam el magamtól. Egyszerűen más jövőt
választottam magamnak, amit nem bántam meg, s tudom, hogy nem is fogom, de
attól még az elengedésnek nem szenteltem kellő figyelmet. Most engedtem, hogy
megjelenjen bennem minden olyan érzés, amire eddig nem figyeltem, és engedtem,
hogy az legyen, ami lenni akar. Nem címkéztem, nem gondoltam hozzá semmi
többet, csak álltam a szántóföldön és néztem, ahogyan távolodik tőlem egy régi
élet, egy régi boldogság. Meg-megakadt bennem az elengedés energiája, amikor a
bizonytalanság keveredett bennem, hiszen annyiféleképpen lehet leélni az
életet, annyi mindent lehet csinálni, de aztán megint stabilan álltam a
bizonyosságban, hogy ha hív az Utam, nem tehetek úgy, mintha nem hallanám, nem
mehetek az ellenkező irányba, mert az egóm a kellemes és vággyal teli életet
hajszolná.
Sokat
változtam azóta, amióta az a világ, amit elengedtem ott kint a szabadban
lazított a szorításán, majd utamra engedett. Amikor felébredünk és születik,
vagy előbújik belőlünk egy új fény, már nem tudunk utána úgy élni, mintha ez
nem történt volna meg. És én nem is akarok. Tudatosan sem. Bennem a fény egyre
közelebb ahhoz, aki VAGYOK, és ez így jó. És mozizni is szeretek, elfelejtett
kedves emlékeket idézni, már nem fáj, ha látom ezeket a régi képeket, már nincs
bennük érzelem, már csak képek. Ezalatt a 30 év alatt annyi mindent
tapasztaltam meg, és annyi mindenen mentem keresztül, mert tudattalanul élni és
érezni akartam. Ma már tudatosan tudom, hogy csak az él igazán, aki mer érezni
és meri átengedni az élet ajándékait az életén. „Az élet célja maga az élet”.
Ha a régi emlékek miatt elbújnék az érzéseim elől, akkor egy üres díszlet
élettelen darabja lennék.
Jó
volt, hogy újra visszatértek hozzám ezek a pillanatok a múltból, jó volt
emlékezni, s jó volt utána felvenni a cipőt és továbbmenni. Könnyebben,
szabadabban és örömmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése